(10.) Rázó Józsefet (1926–1991) a nyolcvanas években többször meglátogattam. Gyakrabban hívott, mint ahány meghívásának eleget tudtam tenni. Akkoriban a Fácán utcai ház lakásában élt, egy nagyobb szobát rendezett be műteremnek, ahol szinte mindig a tipikus alkotói környezet fogadott: festéshez szükséges eszközök, az állványon az éppen készülő festmény, festékek illata, oldószerek súlyos, olajos szaga. Néha keserűen fogalmazott, amivel, gondoltam, azt akarta jelezni, nem minden alakult úgy, ahogyan szerette volna. A siketnéma intézetben tanított rajzot, ami bizonyára nem volt egyszerű feladat. Amikor erre egy alkalommal rákérdeztem, azt mondta, az idő múlásával kialakította a rajzra, a képzőművészetre való tanítás helyileg alkalmazható pedagógiai módszertanát, amit aztán sikeresen alkalmazott. A tanítványairól mindig elismeréssel beszélt, azt mondta: megszerette őket.

Egyszer különösen keserűen fogadott. Elmondta, hogy meglátogatta X. Y., a város kulturális életének egyik irányítója. A látogatás végén Rázó megkérte a jeles személyiséget, válasszon a műteremben látható festmények közül. „Bármelyiket választhatom?” – kérdezte X. Y. „Bármelyiket”, felelte gyanútlanul Rázó. X. Y. alaposan körülnézett, és kiválasztotta a legnagyobb méretű képet, amit napokkal később el is szállítottak. „Mit tehettem, megígértem”, mondta Rázó bánatosan, de látszott rajta, hogy bizony megviselte az egyik kedvenc, ráadásul nagyméretű festményétől való megválás.

Egyébként a vele való találkozásokkor mindig azt éreztem, bár erről (tapintatból?) soha nem beszéltem, hogy nagyon nyomasztják a kisvárosi munkakörülmények, hogy nem veszi körül alkotásra, elmélyült gondolkodásra pezsdítő környezet, hogy a vele született talentumot nem tudta igazán kiteljesíteni. Sziszifuszi munkát végzett a siketnéma intézetben, erre pazarolta energiáinak legjavát, s nem önmaga tehetségének széles körű kibontakoztatására. Ezért ha most, évtizedek múltán visszaemlékezem szeretetre méltó egyéniségére, akkor bizony némi szomorúság fog el. Úgy gondolom, határozottabban kellett volna kiállnia önmagáért, a sors által kapott tehetségéért. (Folytatjuk.)

Aki a múltról mesél: Kloss Andor 1941-ben született Sopronban. A Széchenyi István reálgimnáziumban érettségizett, majd a debreceni egyetemen magyar–történelem szakon diplomázott. 1966 és 1974 között a soproni Roth erdészeti technikumban volt kollégiumi nevelőtanár. 1974 és 1994 között a Kisalföld munkatársa, 1989 és 1994 között a lap főszerkesztője volt. 1985 és 1989 között az újságírói, szerkesztői munkája mellett a győri Műhely című folyóirat főszerkesztőjeként, 1994 és 1998 között pedig egy budapesti kiadó nyolc megyei napilapjának koordinátoraként dolgozott. 1998 és 2005 között a Tvr-hét lapcsalád főszerkesztője, 2005 és 2012 között kiadója tanácsadója volt. Válogatott jegyzetei, interjúi, tanulmányai több kiadásban is megjelentek. 

Következő rész

Előző rész