1946 áprilisában, nagycsütörtökön kezdődött meg Bánfalván a magukat német nemzetiségűnek vallók kitelepítése. A faluból 2200 embernek kellett kényszerűségből elhagynia az otthonát.

– A minisztertanács 1945 decemberében ült össze, ezen kimondták a teljes hazai németségre a kollektív bűnösséget – idézte fel a történtek előzményét dr. Krisch András történész, aki könyvet is írt a témában. – Aki az 1941-es népszámlálás során magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, korábban magyarosított nevét visszanémetesítette, a Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége), Waffen-SS (fegyveres védosztag) tagja volt, azokat kitelepítésre ítélték. Akinek nagy háza, sok földje vagy szőlője volt, előbb került fel a listára, mint azok, akik szerényebb vagyonnal rendelkeztek.

Egy marhavagonban harmincan voltak összezsúfolva. Ha a szerelvény néha megállt egy állomáson, akkor a kitelepítettek leugráltak tisztálkodni, informálódni. Sokan vittek magukkal rántott levest vagy zsírban sült húst, hogy útközben is legyen élelmük. A megpróbáltatások alól a terhes anyák sem mentesültek. – Tudunk olyan esetről is, hogy útközben született meg egy kisbaba – tette hozzá Krisch András.

Az 1921-es népszavazás különössé teszi a soproni helyzetet: a németek több mint felének Magyarország mellett kellett voksolnia, ha feltételezzük, hogy minden magyar Magyarországra szavazott. Többen a kitelepítés idején írt mentesítési kérelemben azt bizonygatják, hogy ők komoly propagandát folytatottak és aktívan kampányoltak 1921-ben Magyarország mellett. Akik ennyire hűségesek voltak az országhoz, huszonöt év múltán miért kellett elüldözni? – vélték.

Április végén a kitelepítés Sopronban folytatódott és májusban ért véget; a városban 7000 embert érintett a döntés. Az új otthonuk Németországban Baden-Württemberg tartománya, s azon belül Bad Wimpfen városa és környéke lett. Főként vidékre, parasztgazdaságokba kerültek, hiszen a városok a bombázások miatt romokban hevertek. Itt már a táborokhoz képest valamivel jobb körülmények fogadták őket. Bár voltak családok, akik csak egy szobát kaptak, másoknak a gazdasági épületben alakítottak ki fekhelyet. A kitelepítettek azonnal nekiálltak dolgozni. Jó pár év alatt szépen lassan tudtak csak talpra állni és jutottak el arra a szintre, hogy saját lakást, házat tudjanak venni maguknak.

– A németországi leszármazottakat mind inkább érdekli az őseik múltja, s rendszeresen tartják a kapcsolatot a helyi rokonokkal is. Bad Wimpfen pedig Sopron testvérvárosa, így rendszeresek a delegációk látogatásai – zárta Krisch András.

Pröhle Károly evangélikus lelkész:

„A vonatok indulása előtt mindig búcsú istentiszteletet tartottam […] Április 17-én, nagycsütörtökön reggel 7 órakor az első szerelvény utasainak házát lezárták s házuk elől késő délutánig szekereken szállították át őket az ágfalvi állomásra, ahol a bevagonírozás történt. Ez a szerelvény nagypénteken indult. A második szerelvény húsvét reggelén indult Ágfalváról, a harmadik húsvét utáni szerdán a soproni vasútállomásról. Minden alkalommal mindenkit felkerestem a szerelvényen, mindenkivel beszéltem és kezet fogtam. Búcsúzásul sokan mondták: »A tisztelendő úr volt az egyetlen, aki nekünk igazat mondott és soha sem csapott be«. Az egész kitelepítés 18 napon belül játszódott le. […] A frontátvonulásnál is borzalmasabb élmény volt a kitelepítés kitelepítettekre, itthon maradottakra.”.

Megemlékezés Sopronbánfalván

A sopronbánfalvi Hajnal téri evangélikus templomban április 29-én, vasárnap 15 órakor tartanak megemlékezést a kitelepítésről. A kétnyelvű ünnepi istentiszteleten Mesterházy Balázs esperes hirdet igét. Az istentisztelet után megkoszorúzzák a kitelepítési emlékművet, ahol Claudia Söder, a bánfalvi kitelepítettek leszármazottja mond köszöntőt. Az alkalmon közreműködik a Bánfalvi Hagyományőrző Énekkar is. A koszorúzás után lehetőség lesz egy kis sütemény és jóféle soproni borok mellett beszélgetésekre, találkozásokra is.