– A 19. század első felében jellemző bortermelési válság (kedvezőtlen klimatikus viszonyok, Szilézia mint a legfontosabb felvevőpiac elvesztése 1741-ben) arra ösztönözte a termelőket, hogy a külföldön már bevált fajtákkal kísérletezzenek – mondotta Krisch András történész, az Evangélikus Gyűjtemény vezetője. – Szőlőiskolákat hoztak létre többek között Sopronban és Kismartonban (Eisen­stadt). Ezeknek köszönhetően kezdett elterjedni több új fajta, így például az olasz és rajnai rizling, a tramini vagy a fehér burgundi.

A hűvösebb borvidéken vörösborokat adó szőlőket is telepítettek a filoxéravész (1890 nyara) után, főleg kékfrankost (amelynek származása vitatott) burgundit, Szent Lőrincet. A mi vidékünkön valószínűleg az 1870-es években jelent meg a kékfrankos. Előtte a fehér furmint hozta a hírnevet Sopronnak. Tény azonban, hogy a filoxéravészt megelőző években, vagyis a 19. század utolsó harmadában még elsősorban a fehérborok voltak túlsúlyban, a Weyrer (muskotály) és Zapfner (furmint), de már ekkor megfigyelhető volt a vörösbor előretörése, aránya elérte a 30–40 százalékot is. Ezt erősíti meg egy 1893-as polgármesteri jelentés, mely szerint ebben az évben 15.000 hektoliter fehérbor mellett 12.600 hektoliter vörös is termett Sopronban.

A filoxéra során elpusztult szőlőket újratelepítették, de ekkor még többnyire fehér fajtákat (zapfner, tramini, zöldszilváni, muscat ottonell) és csak kevesebb kék szőlőt (kékfrankos) ültettek, tehát nem ekkor kezdődött a vörös fajták előre törése, hanem már a filoxéravészt megelőzően. Ezt követően azonban megtorpant további térhódítása. E tekintetben a fajtaváltás és a filoxéravész között nincs közvetlen összefüggés, bár a kérdés vizsgálata további kutatásokat igényel. A 30-as években a vörös fajták telepítésének újabb hulláma indult meg. A borvidéken a kékfrankos azonban igazán uralkodóvá a termelőszövetkezetek időszakában vált. Ezzel a borvidéket több évszázadig meghatározó arculat teljesen megváltozott.