Hadd kezdjem kicsit távolról, egy történettel, amit pár hónapja éltünk át. Hazafelé tartottunk a szerkesztőségből, ahol kapott csokit, gyümölcsöt, innivalót a lányom. Betértünk a kisboltba, hogy vegyünk az ebédhez savanyúságot. Előre megmondtam neki, hogy nem fog kapni semmit, hiszen már édességet evett, meg egyébként is, van otthon minden az uborkán kívül. Ezt látszólag el is fogadta. Persze bent, amikor elmentünk a csokikkal, cukrokkal, kekszekkel zsúfolásig megrakott polcok mellett, bepróbálkozott. „Csak egy ilyet, anya!” – nem egyszer hangzott el. Ahogy a válaszom is többször ismétlődött: most nem. Kitalálhatják, hogy mi következett: egy kis hiszti ötéves módra. Nem volt túl hangos vagy toporzékolós, de a krokodilkönnyekkel és a kérleléssel magára vonta a többi vásárló figyelmét. Be kell vallanom: ez nem hatott meg. Kitartóan ismételgettem, hogy „Ne sírj, kislányom, most nem veszünk mást, minden van otthon”.

Ekkor vett furcsa fordulatot a történet: amíg fizettem, egy hölgy odalépett a lányomhoz, és a kezébe nyomott egy csokit, majd azt mondta neki, hogy ezt tőle kapja, csak ne sírjon. Mire bármit reagálhattam volna, a hölgy már ott sem volt. Megmondom őszintén, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Tudatos döntés volt a részemről, hogy nem vettem a gyereknek semmit. És nem azért, mert nem tudtam volna kifizetni egy csokit, hanem azért, mert nem szeretném úgy nevelni, hogy mindig kapjon valamit. Ami ráadásul az esetek döntő többségében egészségtelen vagy haszontalan. Persze, nem kell velem egyetérteni, de azt gondolom, hogy leginkább a szülőkre tartozik, hogy hogyan nevelik a gyereküket. Úgy éreztem, hogy ez az ismeretlen hölgy beleavatkozott a mi „belügyünkbe”. És mit üzent a reakciójával a gyereknek? Ha hisztizel, és esetleg anyánál nem érsz el vele semmit, akkor lehet, hogy majd más megsajnál. Szóval „érdemes” ezt csinálni, mert eredményt hoz. Miközben én pont az ellenkezőjét szeretném hangsúlyozni: a hiszti nem hatásos.

Ez a közvetlen történet és a hatásai. Ugyanakkor egy csomó további kérdést felvet. Hol a határ: mikor szólhatunk bele más életébe? Meddig „kell” némán végignéznünk valamit, és mikor kell közbelépnünk? Számtalan megdöbbentő esetről olvasni, amikor valakit szinte a szomszédok szeme láttára ver hónapokon keresztül egy hozzátartozója, mégsem értesíti senki a rendőrséget. Ilyenkor valószínűleg úgy érzi, hogy nem az ő ügye, nem szabad beleavatkozni. Nehéz kérdés ez, de azt hiszem, itt is a józan ész kell, hogy legyen a tanácsadónk. Ha úgy látjuk, hogy valaki veszélybe kerül, és szüksége van a segítségre, akkor nemcsak megengedhető, de el is várható a beavatkozás. Ha viszont nem erről van szó, akkor jobb, ha nem leszünk önkéntes igazság- és csokiosztók. Figyeljünk a határra!