Nézem az alápergő fügefaleveleket, az előttem átsuhanó szitakötő talán utolsó röppenését. Andalító az apró kerti tó csobogója. Csend és nyugalom van. Lehunyom szememet…

Valahol a múltban járok. Egymás után villannak fel a történések és számomra kedves emberek arcélei. Mintha filmre vett számvetést néznék. A valóság keveredik az álomképekkel. Álom vagy valóság, hogy rég halottnak hitt szüleim is itt vannak körülöttem, hogy Szilas kézen állva sétálja körbe a kertet, hogy Orsinak be nem áll a szája, hogy Jani vehemensen védi igazát, hogy Imi lecsót főz. Nem, ez nem álom, hiszen érzem a paprika és a paradicsom illatát. Itt vannak régi barátaim is. Bősze Feri éppen arról beszél, hogy a második világháborús bombázások miatt bepereli Amerikát. Sokan vagyunk, de többek arcát csak homályosan látom, s aztán egyre távolodnak, mintha felolvadnának a hívogató fényben.

Felriadok, már hűvös van. Akik az előbb még itt voltak velem, már nincsenek itt. És néhányan már nem is térnek vissza. Sokan vagyunk így, hogy sorra veszítjük el szeretteinket, barátainkat. Az idő előrehaladásával egyre többen hagynak itt bennünket, lehet, csak azért, hogy segítsenek nekünk további életünkben, hogy fogják a kezünket, hogy visszatérítsenek bennünket, ha tévútra sodródnánk. Nem tudom, hogy a fájdalom valaha is kiűzhető-e belőlünk. Elmúlik-e a kín és a gyötrődés, hogy miért pont ők, miért akkor és miért nem később. Vagy az emlékek felülírják mindazt a keserűséget, amely ilyenkor elraktározódik a lelkünkben? Mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Nem tudom, inkább talán csak enyhíti, de meg nem szüntetheti a fájdalmat. De addig is élni kell, dolgozni kell, úgy tenni, hogy mások életét ne zavarjuk, mert lehet, ők éppen a legboldogabb időszakukat élik. Nekünk egyedül kell megbirkózni a lehetetlennel…

Ezekben a napokban tízezrekben, százezrekben hasad fel újra a fájdalom. Újra könnycseppek gördülnek le a megkínzott arcokon. Igen, a sírás segít, nekünk, veszteseknek is.

Későre jár, a nap is eltűnt már valahol a hegyek között. Indulok. Az emlékeim velem tartanak.