Megemlékeztünk róluk a múlt heti Soproni Témában is. Három különböző ember, három különböző életút, akiket egy bizonyos szinten a művészet, de elsősorban a város szeretete kapcsolt össze.

Kutas László szobrászművészt fél szíve Sopronhoz kötötte. Hogy szerette-e városunkat? Aki kételkedik esetleg, az idézze fel a nekünk készített több mint ötven alkotását! Nem volt, és gyanítom, sokáig nem is lesz olyan nemzetközi rangú művész, aki ennyire elkötelezett volt a hűség városa iránt. A tavasszal átvett Kossuth-díjával, ha kimondatlanul is, de talán ezt is elismerték.

Fejér Zoltán jellegzetes alakja volt a soproni piktúrának. Több mint hatvan éve került városunkba, amelynek inspiráló hatása érezhető volt alkotásain is. Ugyanakkor hű maradt a Rábaközről kialakított képi világához is. Mondják, nehéz ember volt. Lehet, de akik közelebbről ismerték, tudják, hogy jóindulatú és nyitott művész.

Szigethi Sanyi is elment. Alkotó embert volt. Igaz, nem szobrászművész vagy kiváló festő, de szerette és értette a szépet. Rendszeresen részt vett a Virágos Sopronért versenyen. S ki tagadná, hogy egy kert szemet gyönyörködtető megalkotása művészet, akár a legmagasabb fokon? De tett ő mást is, például a bányászmúzeum létrehozásával.

Három különböző ember, három különböző és sokra értékelt életút…

Amikor valaki elmegy, sokszor felvillan bennem a gondolat, hogy megtettünk-e mindent értük, megbecsültük-e őket érdemeik szerint. Visszaadtunk-e nekik valamit abból, amit ők adtak nekünk? Érezték-e mindennapi szeretetünket, vagy csak a díjátadókon tapsoltunk nekik? Kérdések, amelyekre nincs és nem is lehet egzakt válasz.

Az elmúlás rosszkedvűvé, szomorúvá tesz mindannyiunkat, de ilyenkor ér(het) bennünket a felismerés, hogy többet kell tennünk az élőkért, hogy jobban kell figyelni rájuk, hogy érezzék, fontosak nekünk, legyenek azok a családtagjaink vagy szűkebb és tágabb közösségünk tagjai, mert utólag önmagunknak is csak magyarázkodhatunk, kifogásokat kereshetünk, elhessegetve az önvád maró érzését. 

Próbálja ki kvízünket!