– Sporttagozatos voltam a Borsban, ami, ugye, ma a Deák téri iskola – mesélte videóchaten Balogh Ágnes. – Az alkatomnak talán jobban megfelelt volna a kosárlabda, annál is inkább, mert a családi tradíció is ezt diktálta volna, mégis az uszodában kötöttem ki, amit így utólag nem is bánok. A Berzsenyiben érettségiztem, ahol az orosz mellett szerencsére angolt tanultunk, ami meghatározó lett az életemben. A szombathelyi tanárképző főiskola angol–rajz szakára szerettem volna jelentkezni, de még ezt megelőzően szüleim Kanadában élő barátai felajánlották, hogy a nyelvtudásomat tökéletesítendő menjek ki hozzájuk Calgaryba. Így is lett, és innen már nem olyan bonyolult a történet: megismerkedtem egy itteni fiúval, szerelem, majd 1996-ban esküvő Sopronban, úgyhogy jövőre lesz az ezüstlakodalmunk, én pedig lassan már negyed százada élek Kanadában.

Ágnesnek már Agnes Osmar a hivatalos neve. Azt mesélte, hogy a mai technika sokat segít neki, hogy ne legyen honvágya, hisz minden nap többször is beszél a szüleivel és a húgával.

– Az a gép, amin most mi is beszélgetünk, gyakorlatilag egész nap be van kapcsolva, csak a nyolc óra időeltolódást okoz némi zavart. A reggeli kávémat, mielőtt elindulok dolgozni, rendszerint együtt iszom meg anyuékkal, persze ez nekik már jóval az ebéd után van, de volt olyan eset is, hogy a szüleim Sopronból a számítógép kameráján keresztül „vigyáztak” Bálint fiunkra, amikor betegeskedett.

Ágnes végül eredeti szándékának megfelelően pedagógus lett. Egy Calgaryban lévő iskola sajátos nevelési igényű gyerekeivel foglalkozik, emellett egy rajziskolában tanít, illetve angol–magyar tolmács, férje pedig az építőiparban tevékenykedik.

– Két gyermekünk van, és mivel annak idején nem tudtunk megegyezni, hogy a fiúknak angol vagy magyar nevük legyen, ezért két keresztnevet adtunk nekik: a nagyobbik Devon Bence, a kisebbik pedig Liam Bálint. Én rendszerint magyarul beszélek velük, a férjem pedig természetesen angolul. Mindketten kifogástalanul, alig érezhető akcentussal beszélik az „anyanyelvüket”.

Ágneséktól nem messze lakik egy soproni hölgy, akivel annak idején még egy lépcsőházban is laktak a Kőszegi úton. Erre szokták mondani, hogy kicsi a világ, meg azt, hogy magyarok mindenhol vannak – ezek szerint soproniak is…