Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 decembere és 1945 márciusa között az SS felügyelete mellett Balfon működött egy munkatábor, melynek utolsó parancsnoka a kegyetlenkedéseket is megtűrő Hans Ziegler SS-tiszt, a korábbi kiváló német síugróbajnok volt. A sok esetben gyalog idehurcolt, közel kétezer, nagyobbrészt zsidó munkaszolgálatossal szándékoztak megépíttetni a Südostwallnak (délkeleti fal) nevezett erődrendszert. A kényszermunkásokat nyomorúságos körülmények között a falusi házak pajtáiban, istállóiban helyezték el. A helyi lakosságot figyelmeztették: aki bármilyen segítséget nyújt a zsidó munkaszolgálatosoknak, azt sárga csillag viselésére kötelezik, és azonnal internálják. „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk” – írta utolsó, 1944. december 16-án kelt levelében Szerb Antal irodalomtörténész, aki néhány héttel később itt lelte halálát.

Nem mindenki volt azonban ellenséges vagy közönyös a szörnyű megpróbáltatásoknak kitett munkaszolgálatosokkal. A segítségnyújtásban élen járt a Wosinski család, akik a helyi gyógyfürdő tulajdonosai voltak, illetve a velük szoros baráti kapcsolatban lévő soproni Hillebrand család.

– A nagyszüleim, valamint a szüleim is közeli barátságban voltak a gyógyfürdő tulajdonosával és akkori igazgatójával, Wosinski Ernővel, illetve az öccsével, a körorvos és patikus dr. Wosinski Istvánnal – mesélte Hillebrand György. – Közösen kialakítottak egy rejtett, elfalazott részt a Wosinski-házban, ahol aztán munkaszolgálatosokat bujtattak, és ki-ki azzal segített, amivel tudott. A szüleim, akik fiatal házasként maguk is vendégek voltak Wosinskiéknál, a bombázások elől menekültek Balfra, ők rendszeresen élelmet vittek a rejtekhelyen bujdosóknak. Nagyon veszélyes dolog volt, bár mindez már 1945 márciusának végén történt, de még a falu tele volt nyilasokkal és SS katonákkal, a német tisztek pedig bejáratosak voltak Wosinskiékhoz. Mint ahogy az egyik túlélő, Bence György, a Szabadító börtön című visszaemlékezésében írja, rejtekhelyükön többször is tisztán hallották a német tisztek társalgását.

– Büszke vagyok rá, hogy a szüleim is azok közé tartoztak, akik hetvenöt évvel ezelőtt, azokban a rémséges napokban „mertek és akartak” – tette hozzá Hillebrand György.

A fentebb említett két családon kívül mások is segítségére voltak a munkaszolgálatosoknak. Balf főterén 1999 júniusában emléktáblát állítottak ezeknek az „Igaz Embereknek”, az ő neveik olvashatóak a fekete márványtáblán.