„Nincs többé szükség a társadalom e naplopóira…” – fogalmazott Révai József, a kommunista párt egyik főideológusa, és ez jeladás volt, hogy az egyházi iskolák megszüntetése, valamint Mindszenty bíboros bebörtönzése után erőszakos módon a szerzetesrendeket is felszámolják. 

A soproni domonkos atyák még csak nem is sejtették, hogy az utolsó „Salve Regina” hangzott el Széchenyi téri templomukban 1950. június 18-án este, pedig a már állig felfegyverzett ÁVH-sokkal elindultak a leponyvázott teherautók. A szerzetesek lövésekre ébredtek, ugyanis az ÁVH-sok, miután átugráltak a Mátyás király utcai kőkerítésen, beköszönésképpen lelőtték a rendház két szelíd kutyáját, feltörték az ajtókat, és rárontottak a megrémült atyákra. Felszólították őket, hogy személyes holmijaikat gyorsan csomagolják össze, más minden maradjon a helyén. „Az egyik idős atyát két katona dobta fel az autóra, mert nem volt annyi ereje, hogy maga lépjen fel. Azután felhajtották a teherautó hátsó ajtaját, az őr is elfoglalta helyét a platón, nehogy megszökjön valaki. Az élesre töltött fegyver biztosította a rendet és a fegyelmet. Az atyák a jóval erősebb fegyverbe kapaszkodtak: az oldalukon függő rózsafüzérbe…” – olvasható P. Alajos visszaemlékezésében. A nagy kapkodásba azonban egy apró hiba is csúszott: a „szervezők” arról megfeledkeztek, hogy nemcsak a rendházban, hanem az alsólövéreki Juliáneumban (a mai Szent Margit-plébánia) is élnek domonkos szerzetesek, akik csak reggel értesültek társaik elhurcolásáról. Hamarosan őket is útnak indították Máriabesnyőre, ahol a ferences zárdában zsúfolták össze a több helyről is kitelepített szerzeteseket.

A Széchenyi téri Szent Júdás Tádé-templom zárt ajtói fogadták a hétfő reggeli szentmisére érkezőket. Wrenkh Ede kanonok némi késéssel kinyitotta a templom ajtóit, és nemcsak a szentmisét tartotta meg, hanem a feldúlt sekrestyébe félrehúzódva néhány hívőnek elmondta, hogy mi is történt ezen a szomorú júniusi éjszakán, néhány nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt.