Megbecsüljük értékeinket
2024. 04. 17. | Köves Andrea– Sopron nemcsak a leghűségesebb, de a legszebb is – nyilatkozta lapunknak dr. Farkas Ciprián a közelgő műemléki világnap apropóján. Április 18. Sopro...
Mély, kissé reszelős hangjával, ősz hajával, egész arcát beragyogó mosolyával Baloghné Simon Teréz a Soproni Múzeum egyik emblematikus alakja. Ő vezeti a csoportokat a Storno-család gyűjteményes lakásában, az elmúlt két évben számtalan óvodás, iskolás, felnőtt, nyugdíjas látogatóval ismertette meg a híres soproni család életét. Pedig nem tárlatvezetőként kezdte, végigjárta a múzeumi ranglétrát…
– A Vas megyei Ölbőn születtem, féléves koromban vasutas édesapámat áthelyezték Fertőszentmikósra, így került Sopron közelébe a család – kezdi a történetét Teca néni. – Nyomdásznak tanultam, de amikor egy orvosi vizsgálaton kiderült, hogy ólom van a szervezetemben, akkor felhagytam az eredeti szakmámmal.
Az akkor huszonéves lány a 600 ágyasba került, először recepciósnak, majd programszervezőnek. Már akkor gyakran kísérte a múzeumba a vendégeket, megmutatta nekik a várost, ismerkedési esteket szervezett. A családjával Ivánban telepedett le, gyermekei születése idején itt vezette a művelődési házat, közben elvégezte a győri főiskolán a könyvtáros–népművelő képzést. Miután a művelődési ház bezárt, több helyen dolgozott, öt éve került a múzeumhoz közfoglalkoztatottként. Először a takarítást bízták rá, aztán teremőrködött, majd egyszer csak felkérték, hogy „tanulja meg a Stornót”. – Kaptam egy vaskos könyvet, annak nekiálltam. Otthon az unokámnak meséltem a történeket, rajta teszteltem, hogy lekötik-e. Folyamatosan jártam a kiállítást a kollégákkal, sokat tanultam a történészektől, múzeumpedagógusoktól.
De hogy az alapos háttérismeretek mellett mi a jó tárlatvezetés titka? Teca néni szerint az, hogy a vezető maga is élvezze a munkáját, közben pedig érezze kicsit sajátjának a tárgyakat, hiszen így tud rájuk nagyon vigyázni. Jó emberismeretre is szükség van, pár másodperc alatt kell megtalálni a hangot a legkülönbözőbb látogatókkal.
– Ha iskoláscsoport jön hozzám, akkor gyorsan felmérem, hogy ki a legnehezebben kezelhető gyerek, őt általában kézen fogom, magam mellé veszem segítőnek, így megyünk végig a tárlaton. Számomra az a legnagyobb öröm, ha mosolyogva, élményekkel mennek haza a múzeumból a látogatók. Hogyha pedig erről visszajelzést is kapok, az büszkeséggel tölt el…
