lyenkor már sárga, narancs és piros szokott lenni a lombkorona nagy része, most viszont zöldben játszott. De nem a tavaszi friss, üde zöldben, hanem egy fakóbb színt mutatott. Az elmúlt idők árnyalatát.

Tudta, hogy megint egy nehéz időszak következik. Mindenszentek, halottak napja, temetők. És virágok, sírok, koszorúk. Gyertyák és mécsesek. Fények. Ilyenkor fényárban úszik minden. Vannak, akik egész nap rendezik a sírokat, mások nagy műgonddal válogatják a csodás virág- és mécseskölteményeket. Ő legjobb esetben írja vagy olvassa azokat…

Minden évben megfogadja, hogy jövőre más lesz. De valahogy semmi nem akar változni. Egyetlen láng világít, egy gyertya lángja. A közös kereszt alatt gyújtja. És szól mindenkinek. Az asszonynak, aki szokatlanul fiatalon távozott, az idős házaspárnak, akik szinte egymás kezét fogva mentek el, a barátnője apjának, aki még csak pár napja alussza örök álmát. És még hosszan sorolhatná.

Hogyan lehet az, hogy évről évre többeknek ég egy láng? A régen távozók emléke ugyan már nem tölti be a mindennapokat, de a felszínt megkaparva mindannyian ott vannak. Az emlékei nem törlődnek. Viszont fájó a felismerés, hogy ezekkel az emberekkel már nem szerez új élményeket. Vigyáznia kell az eddigiekre! Nemcsak csillogó rámába tenni a képeket, hanem a szívének is egy fényes rekeszébe az emlékeit.

Elmúlt a mindenszentek, és elmúlt a halottak napja. Az egy láng viszont most is ég, világít. Viszi tovább majd Szent Márton is a lámpásokban, és ott lesz az adventi koszorú valamennyi gyertyájában, a karácsonyfán pompázó csillagszóróban is. Az egyetlen láng. Az emlékek lángja. Viszi, őrzi. Tovább. 

Tekintse meg kvízünket!