Egykor úgy tanították neki, hogy a könyvekbe (kivéve, ha tankönyvekről van szó!) nem illik beleírni. Ha valami nagyon tetszik, akkor azt jegyezzük fel egy füzetbe. Egyébként nem biztos, hogy ezzel az ajánlással felnőttként teljesen egyetértett, de most nem lázadt. Lefotózta az oldalt és az üzenetértékű mondatot. A könyv egyáltalán nem könnyed. A hazáról szól, az otthonról. Arról, hogy ha elhagyjuk a gyökereinket, akkor máshol tudunk-e újakat ereszteni. Illetve arról, hogy a régiekhez vissza tudunk-e térni. Ibolya jutott eszébe már az első sorok után. Ha egyszer kiolvassa, akkor majd elküldi neki. De még lassan halad. Ízlelgeti a szavakat. Hasonló kérdés merült fel a gépelt lapokon is, mint amit a lánya feltett. Hogy is szólt? Talán így: „Egy magyar anyukának csak magyar gyermeke születhet?”. Elsőre nem is tűnt bonyolultnak, aztán amikor jobban belegondolt, akkor látta meg, hogy mennyire kanyargós a válasz útja. Mi tesz bennünket magyarrá? A közös identitás. A közös szokások, a múltunk, a kulturális örökségünk. De talán azzal kellett volna kezdenie, hogy „nyelvében él a nemzet”. Igen, a közös nyelv. Az anyanyelv. Vagy még inkább: édes anyanyelv. Amelyet megtanul a csecsemő az édesanyjától. Édes, anya, nyelv – hát, nem érdekes, mennyi módon lehet őket kombinálni?

Szóval a választ úgy kezdte, hogy szerinte igen. Mert egy anya a saját anyanyelvét megtanítja a gyermekének. Aztán eszébe jutott, hogy extrém esetekben előfordulhatnak kivételek. Mi a helyzet azokkal, akik külföldön élnek, és évek óta nem használják az anyanyelvüket? Hallani olyan történeteket, hogy a halálos ágyukon ők is a régi imákat imádkozzák…

Sopronyi Thurner Mihály, a népszavazás legendás soproni polgármestere 12 évesen tanult meg magyarul. „1890-ben... a reáliskola első osztályába vittek Sopron vidékéről egy kis német fiút, aki egy árva szót sem tudott magyarul. Karácsonyra a kis német már magyarrá lett, az maradt a mai napig, és az fog maradni a holta napjáig...” – vallotta magáról.

Ahhoz tehát, hogy magyarrá válhasson, meg kellett tanulnia a nyelvet. Azt a nyelvet, amely számunkra a legcsodálatosabb hangzású, legbecsesebb. Amellyel pontosan ki tudjuk fejezni érzéseinket, gondolatainkat, amely az öröm és a bánat nyelve. Amely annak a helynek a nyelve, ahol otthon vagyunk. A hazánk nyelve. Adjuk tovább a gyermekeinknek!

Tekintse meg kvízünket!