A szájhagyomány szerint egy Rinbacher nevű pásztor 1753-ban tüzet rakott az erdőben, majd amikor néhány nap múlva visszatért, azt látta, hogy a föld kiterjedtebb területen füstölög, és parazsat is talált. Ez volt a kezdet, és hat évvel később már 824 bécsi mázsa szenet termeltek ki a szakszerűen működő bányából. Az évek során egyre nagyobb lett a híre a brennbergi szénnek, a 18. század utolsó éveiben még olyan ötlet is fölmerült, hogy Brennbergből Sopronon keresztül egy csatornát építenek, így teremtve olcsó szállítási lehetőséget az osztrák fővárosba. Az ötletet I. Ferenc császár is támogatta, aki 1797. augusztus 18-án személyesen is járt Brennbergben, sőt bányászruhába öltözve saját kezűleg szenet is fejtett.

Történetek, örömök és bánatok sokasága köthető a közel két évszázadhoz. 1945 márciusában az amerikaiak tudomására jutott, hogy Szálasi Ferenc Brennbergbányán tartózkodik, ezért bombatámadást terveztek a település ellen. Egy amerikai felderítő repülő már füstkört is rajzolt Brennbergbánya fölé, de a nehézbombázók késéssel érkeztek, a füstkör pedig idő közben elsodródott, talán ez volt az utolsó „Jó szerencse” a település életében. Ezután egyre nehezebb időszak következett.

A kommunista párt helyi vezetése a köztiszteletnek örvendő Vajk Artúr bányaigazgatót 1947-ben jogtalanul leváltotta és elküldte, aki amikor elhagyta Brennberget, a következő szavakat intézte a bányászokhoz: „Fájó szívvel megyek el Brennbergbányáról, de majd ha ti mentek el, sírni is fogtok.”. 1952. szeptember 24-én este fejeződtek be a bánya lezárásának munkálatai, az utolsó harminc bányász pedig 1953. január 17-én hagyta el Brennbergbányát, még pedig pontosan úgy, ahogy Vajk Artúr megjövendölte: sírva. „Ezután nem maradt más hátra, mint némaság és szomorúság, mintha az élet érverése megállt volna” – írja szülőfalujának krónikása és szerelmese, Becher Nándor helytörténész.

Fotó és szöveg: Pluzsik Tamás