Az első nyilvános illemhelyet Budapesten 1870-ben, a mai Deák Ferenc téren állították fel. Ez egy kör alakú, ajtó nélküli, „hat állóhelyes” építmény volt, kizárólag férfiak számára. Egyébiránt pedig volt egy másik lehetséges alternatíva is, ugyanis a városi elöljáróság utasítására minden házmester köteles volt odaadni a ház közös vécéjének kulcsát a szorongatott helyzetben levőknek.

Negyed századdal később egy Beetz Vilmos nevű vállalkozó világszabadalmat jelentett be „olajjal szagtalanított vizelde” néven, ugyanis a pissoirokat a vállalkozó cég világszabadalma szerint olajjal szagtalanították, mely nemcsak a tisztántartásukat könnyítette meg, hanem az üzemmódjukat is olcsóbbá tette, hiszen nem volt szükség vízöblítésre. Ezek a később modernizált, ma már ipari műemlék jellegű vasvázas épületek lettek a köznyelvben a „zöld házak”, melyekből több épült Sopronban is, például a Kossuth Lajos utcában, a Washington parkban és az Erzsébet-kertben.

Ezzel együtt egy új fogalom és foglalkozás is született, a „vécésnéni”. A korabeli rendelet szerint: „Minden egyes nyilvános illemhelyhez egy felügyelőnő, illetőleg kezelőnő alkalmazandó, akinek feltétlenül magyar honosnak kell lennie, és aki elsősorban a szegények közül választandó. Csakis tisztességes, éltesebb, de amellett elég munkabíró nő, aki az illemhely használatának egész tartama alatt ott tartózkodni köteles.”. És itt engedtessék meg e sorok írójának egy nosztalgikus, személyes megjegyzés: igaz, hogy nem valamelyik soproni „zöld házban”, hanem az egykori Deák étterem alagsorában dolgozott egy máig legendás „vécésbácsi”, mégpedig „A Petőfi”, akire korosztályomból néhányan még emlékezhetnek, sőt talán a valódi nevét is tudják.

Fotó és szöveg: Pluzsik Tamás

Tekintse meg kvízünket!