– Jól gondolom, hogy életed egyik legfontosabb küldetése volt a kiállítás megszervezése?

– Ez egy olyan feladat, amit nem lehet igazán jól csinálni. Amióta Robival, a testvéremmel elkezdtük válogatni a képeket, sokféle tematika merült fel. Apu nagyon precíz ember volt, az összes fotó, több ezer negatív rendszerezve állt rendelkezésünkre, ezeket kellett átválogatni, szkennelni. 2005-ben, mielőtt meghalt, még nem volt általános az internet, de vett egy úgynevezett „menedzserkalkulátort”, amellyel nekiállt a rendszerezésnek. Beteg lett, a sokadik vizsgálat után megölelt, és azt mondta: „Annyi mindent szerettem volna még csinálni…”. Ezek a szavak maradtak meg bennem leginkább, ez talán az utolsó emlékeim egyike.

– Milyen szempontok alapján válogattátok a képeket?

– Egykori kollégája, barátja, a Bányászati Múzeum korábbi igazgatója, Molnár László 2005-ös írása sokat segített abban, hogy hogyan gondolkozzunk. Apu mindenhol ott volt, ahol történt valami, rengeteg városi esemény, portré áll a rendelkezésünkre. A hosszas válogatás után végül elsősorban a rendszerváltás időszakára koncentráltunk.

– Édesapád érezte a súlyát, hogy a rendszerváltás ikonikus fotóit készítette el a páneurópai pikniken?

– Több ezer negatívot válogattunk át, de az nem kérdés, hogy a rendszerváltás időszaka jelentette számára a legmeghatározóbb éveket. A páneurópai piknikre akkor 15 évesen én is vele tartottam, egyetlen fotósként érezte, hogy egy kapunyitást arról az oldalról kell megörökíteni, amerre várják a vendégeket. Arra persze ő sem számított, hogy egy olyan sorozatot készít majd, amely bejárja a világsajtót. Először nem is értettük, mi az a lökdösődés a kapunál, aztán amikor zokogó, ölelkező emberek lepték el az osztrák oldalt, megértettük, hogy keletnémet menekültekről van szó. Ugrottunk is a kocsiba, irány Sopron, a Deák téri laborban előhívta a képeket, és már küldte is vonattal Pestre, az MTI-be.

– Három gyermeked már nem találkozhatott édesapáddal. Talán ez a kiállítás azért is nagyon fontos számodra, hogy hozzájuk még közelebb kerüljenek azok az értékek, amelyeket nagypapájuk képviselt…

– Sajnos egyikük se ismerhette aput, Vince fiam 2006-ban született, a „kicsik” pedig 2010-ben és ’11-ben. Bízom benne, hogy nekik is érdekes lesz majd a kiállítás, és láthatják majd, mennyien szerették őt. Szerencsére Robi gyerekei, Luca és Marci sok emléket őriznek apuról. Kárpáti Györgyöt kértem meg, hogy nyissa meg a kiállítást. Ő nemcsak fotósként, videósként kötődik ehhez a korszakhoz, de apunak is nagyon jó barátja volt.