Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig.

9. 

Azt a kérdést illetően, hogy lehetett-e volna más eredménye a békének, eltérő történészi felfogások ütköznek, mondhatjuk, feszülnek egymásnak. Az egyik felfogás szerint a magyar vezetőréteg az első világháború után elmulasztotta, hogy az ország integritását fegyveres ellenállással megvédje. Az nem volt több puszta naivitásnál, hogy az antantbarátság megvédi az országot a széthullástól, illetve attól, hogy ízekre szedjék. Közhelyszerű mondattá vált a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla hírhedt kijelentése 1918 novemberéből: „Nem akarok többé katonát látni”. Az 1918. végi rettenetes bomlás és a végórák zűrzavara egészen nyilvánvalóan nem segített menteni azt, ami a történelmi Magyarországból még menthető volt. De hiába váltották le az emberroncs Lindert egy hét után, ütőképes hadsereget utódainak sem sikerült verbuválni. A hadügyminisztériumban teljes volt a zűrzavar. A frontról hazatérő katonák egy része mozgósítható volt a haza megvédésére, többségük azonban négy év rettenetes háború után végre haza akart menni, és „normális” életre vágyott. Akik nem, azok közül sokan a törvények nélküliség káoszában leginkább rabolni akartak. Mégis érthető, hogy felmerül a kérdés, amely a fegyveres ellenállás lehetőségeit firtatja.

Ennek sikerére Törökország és Görögország konfliktusa mutat példát. Ankara – miután nem fogadta el a sevres-i béke területi rendelkezéseit – háborúval kényszerítette ki annak módosítását. Az ellenérvek között a legfontosabb, hogy Magyarország és Törökország egymástól teljesen eltérő geopolitikai helyzetben volt. Előbbinek nem volt akkora hátországa, mint a Közép-Keletbe mélyen benyúló egykori Oszmán Birodalomnak, katonáinak ráadásul körös-körül ellenséges utódállamok hadseregeivel kellett szembenéznie. Ennek tetejében Magyarország sokkal rosszabbul állt erőforrások dolgában, mint Törökország.

A mentésre a másik példát Nyugat-Magyarország kínálja, ahol az 1921. őszi felkelés elvezetett a trianoni verdikt első revíziójához. Ámde itt mind a nemzetközi, mind a magyar politika körültekintően felmérte, mekkora terület az, ahol a lakosság többségének támogatásával még indokolható a módosítás, kikényszerítéséhez a puszta katonai erő mellett a körülmények kedvező együttállására és diplomáciai akrobatamutatványokra is szükség volt. A legfontosabb azonban, hogy Ausztria éppúgy vesztese volt a háborúnak, mint Magyarország, erő dolgában pedig még azt is alulmúlta. Vajmi csekély esély lett volna eredményes területvédő küzdelmet vívni a háború olyan mellékgyőzteseivel, mint az érdekeikben is egységes Csehszlovákia, Románia vagy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság.

Dacára annak, hogy a magyar külpolitika 1919 végétől még a körülmények megszilárdulása előtt igyekezett előnyöket kicsikarni az országnak, az antant által nehezen elismert kormányok számára a fontosabb mégiscsak a beilleszkedés volt, tudván, hogy az országot nemcsak hadseregekkel lehet térdre kényszeríteni. Magyarország rá volt szorulva a pénzügyi kölcsönre, a gazdaság reorganizációjához normalizált külkapcsolatokra volt szükség.

Ott és akkor lett volna tehát esély sikeres fegyveres területvédő akcióra, ha a magyar fél nála gyengébb ellenféllel került volna szembe, ha az ellenfeleket érdekellentétek gyengítették volna, ha a nagyhatalmak jóindulattal kezelték volna, de legalábbis nem mutatnak hajlandóságot a beavatkozásra, és a kezdeményezés számíthatott volna a helyi lakosság teljes támogatására. Még ha mindehhez a Kárpát-medenceinél jóval kedvezőbb geopolitikai helyzet társul, akkor sem ártott volna a meglévőnél több erőforrás. Sajnos nem stílusbeli igénytelenség az oka, hogy az előző mondatokban oly gyakorta szerepelt a feltételes mód múltbeli segédigéje, a volna… (Vége.)