Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig.

6. 

Kun Béla 1919. augusztus 1-jei lemondása után a szomszéd országok hadseregei mélyen bent jártak színmagyar területeken is. A Csallóköz a csehszlovákok, Pécs és Baja a szerbek megszállása alatt állt. A románok augusztus 3-án uralmuk alá vonták a Duna–Tisza közének nagy részét, augusztus 4-én pedig elfoglalták Budapestet. A győztesek még hónapokig nem álltak szóba a magyar kormányokkal, míg végre a novemberben megalakult Huszár-kabinetet elismerték és meghívták Párizsba. A román alakulatokat ezzel egyidejűleg rábírták, hogy kivonuljanak a fővárosból.

1920. január 5-én hajnalban indult útnak a magyar békeküldöttség a Keleti pályaudvarról Párizs elővárosába, Neuilly-be. A delegáció 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépírónőből ált. Rajtuk kívül négy–négy nyomdász és irodaszolga, hat újságíró, öt vasutas és a vasúti éttermi személyzet szállt a kocsikba. A magyar–osztrák határon, Királyhidánál nemzeti színű zászlók és „Nem, nem, soha” feliratú transzparensek között Thurner Mihály soproni polgármester a magyarok és a németek hűségnyilatkozatával búcsúztatta a „békevonat” utasait. A kerekek a Szózat hangjaira mozdultak meg, ami az utolsó hazai emlékképként rögzült a küldöttség tagjaiban, akiket megérkezésük után a közepes színvonalú Chateux de Madridban szállásoltak el. A küldöttséget vezető Apponyi Albert január 15-én nyolc előzetes jegyzéket juttatott el a konferencia titkárságához, majd rá néhány órára átvette a béketervezet szövegét. A 14 pontból álló dokumentumra másnap a külügyminisztériumban válaszolt. Téziseit földrajzi, gazdasági és kulturális érvekkel támasztotta alá, emlékeztette a döntéshozókat számos következetlen intézkedésére, de szó volt arról is, hogy az elszakítandó területek lakosságát „alacsonyabb műveltségű kisebbségek” fennhatósága alá hajtják. Óvott attól, hogy az etnikai indokokat túlértékeljék. Ez a soknemzetiségű Szent István-i birodalom megőrzése szempontjából érthető is volt. Később azonban minden a visszájára fordult, és az elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megtartása érdekében előkerültek az etnikai érvek. A magyar álláspont az integritás helyett mind inkább a nemzetiségi elvekre épült. Apponyi előre elismerte a vitatott területeken majdan kiírandó népszavazások végeredményét.

Nem lehet azt állítani, hogy a nagyhatalmak lesöpörték volna a magyar delegáció érveit, csak éppen ezek az érvek más, a győztesek által fontosabbnak tartott stratégiai és gazdasági kérdések mögé szorultak. A másik probléma az volt, hogy a nagy nehezen összetákolt békemű tulajdonképpen 1919 nyarán elkészült, és minden komolyabb változtatás a rendszer egészét veszélyeztette volna. A változtatást leghevesebben a franciák ellenezték, viszont – saját külügyminiszterével is dacolva – a brit miniszterelnök, Lloyd George támogatta. Végül ő is visszavonulót fújt, aminek a hátterében feltehetően az állt, hogy Franciaország engedett a brit érdekeknek a világ másik részén, az olajban gazdag Moszul környékén. A remény utolsó szikráját a francia bel- és külpolitikában beállt változás jelentette. A Clemenceau helyére lépő Alexandre Millerand miniszterelnök elődjétől eltérő szerepet szánt Magyarországnak a térségben, és szó került bizonyos területi kedvezményekről a franciáknak adott gazdasági koncessziókért cserébe. A békeszerződéshez mellékelt kísérőlevélben legalábbis ez állt. Az ehhez fűzött remények azonban hiúnak bizonyultak, a valóságban csupán jelentéktelen változásokat tartalmaztak. A békeszerződés 1920. május 5-én átadott végleges szövege semmi érdemleges változást nem tartalmazott a januári tervezethez képest.

(Folytatjuk.)