Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig.

2.

A világháború és az azt követő béke jelentősen átalakította a kontinens hatalmi szerkezetét. Négy tradicionális nagyhatalom – eltérő okokból és eltérő időre – kiesett a nemzetközi életből. Az összeomlás szélére került a cári Oroszország utóda, Szovjet–Oroszország, és látványosan meggyengült a vesztes Németország. A török birodalom megszűnt tényező lenni az európai koncertben. A legnagyobb csapást mégis Ausztria–Magyarország szenvedte el. A Habsburgok több évszázados állama és a hatalmi egyensúly fontos láncszeme már az előző évszázadban lejtmenetbe kapcsolt, 1918 őszére azonban – a belső, centrifugális ambíciók felgerjedése okán is – a felbomlás küszöbére került.

A válság jelei jóval korábban megmutatkoztak, ezek azonban nem az összeomlás tünetei voltak. 1916. november 21-én, 68 év uralkodás után Schönbrunnban meghalt I. Ferenc József császár. Elmúlása a háború közepén a több évszázadon át fennállt Habsburg állam alkonyának szimbólumává is vált. Sokan vele együtt temették az Osztrák–Magyar Monarchiát. A soknemzetiségű birodalom belső összetartó ereje az előző században valóban meggyengült, de túlélte fennállása egyik legnagyobb válságát, 1848–1849 forradalmi és elszakadási hullámát. Az 1867-es kiegyezéssel pedig a kontinens legnagyobb egységes piaca alakult ki, melynek talaján lendületes gazdasági növekedés kezdődött el.

Amennyiben nincs a „Nagy Háború”, a történelem valószínűleg még tartogatott volna néhány (vagy több) évtizedet a birodalomnak, ha nem is annak régi formájában. A később győztes antant hatalmak hadicéljai között eredetileg nem is szerepelt az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása, és az ottani nemzetiségi törekvések sem kaptak kellő megerősítést nyugatról. 1917–1918-tól fokozatosan hódítottak teret azok a nézetek, melyek az osztrák–magyar állam elemeire bontását látták célravezetőbbnek, ám egyelőre ugyanígy forgalomban voltak a Monarchia népeinek önrendelkezésén alapuló, korszerűsített államszerkezet létrehozásáról szóló koncepciók is. Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án kiadott híres békepontjai is a nemzetiségi autonómia megteremtését és a Monarchia föderatív átszervezését irányozták elő. Az elnöktől eltérő álláspontot alakított ki azonban a külügyminisztérium, élén Robert Lansing külügyminiszterrel. Ő meg volt győződve arról, hogy Európában a német hatalmi fölény megakadályozása érdekében szükség van az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolására. Ehhez a koncepcióhoz idővel felzárkózott Nagy–Britannia és Franciaország is. A nagyhatalmi felfogás megváltozása ösztönözte a Monarchia népeinek nemzeti törekvéseit, melyek fókuszában már nem a birodalmon belüli függetlenség megteremtése, hanem az elszakadás gondolata állt. I. Károly császár (IV. Károly néven az utolsó magyar király) 1918. október 16-án kiadott – szövetségi állammá való átalakulásról szóló – manifesztuma ezért már nem menthette meg a sok évszázados múltra visszatekintő birodalmat a végpusztulástól. A nyugati győztesek ráadásul úgy gondolták, hogy a gyenge Habsburg állam helyén kisebb, de erősebb ütköző (nemzet)államok láncolatából álló, úgynevezett „egészségügyi övezettel” (cordonne sanitaire) szigetelhetik el magukat a keletről jövő bolsevik–szovjet veszélytől. Az Ausztria–Magyarország helyén létrejött öt úgynevezett utódállamról joggal gondolhatták, hogy egy esetleges újabb német felemelkedés gátját is képezhetik, mivel Belgrád, Prága és Bukarest biztosan nem Berlin oltalmát fogja keresni egy jövőbeni konfliktus alkalmával. Az Osztrák–Magyar Monarchiára kimondták a halálos ítéletet.

(Folytatjuk.)