Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig. 

1.

1918 őszén véget ért az első világháború, az ilyenkor szokásos békekötési folyamat azonban ezúttal eltért a korábbi gyakorlattól. Legelőször is a nemzetközi rendszer vezérelvei változtak meg. A győztes államok új, kollektív biztonsági rendszer létrehozásának kísérletébe fogtak. Az így létrejött Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) a rivalizálás helyett a harmónia közösségét kívánta megteremteni. Az együttműködés szándéka azonban már a megalakulás pillanatában is csak álomnak tűnt, ami később ahelyett, hogy beteljesedett volna, egyre inkább szertefoszlott. Az első világháború nagy tanulsága volt a háborúk és a békekötések jellegének megváltozása is. Mielőtt ezeket a jellegzetességeket leltárba vesszük, fontos tisztázni: hamis az a beállítás, mely szerint a Párizs környékén született békék a dilettantizmus és az előkészítetlenség békéi lettek volna. Ezt, ha egyebek nem, a puszta számokban kifejezhető tények – a bizottságok, ülések, kormányfői és külügyminiszteri találkozók, a megbeszélésekre készített szakértői anyagok tömegei – cáfolják. A baj nem az előkészítettség hiányával volt.

A korábbi békekonstruktőrök dolgát megkönnyítette, hogy jóval kevesebb áldozat holtteste felett kellett a jövőről dönteniük. Az első világháború iparszerűvé növekedett pusztítása – illetve a gyászmunka eleven sokkja – erősen közrejátszott a „konszenzusos” békemű kudarcában. A háború, mely korábban a nemzetközi problémák eldöntésének elfogadott eszköze volt, most erkölcsi kategóriává vált, és lomtárba utalta a gyors döntést hozó, korlátozott erőszakot alkalmazó háborúk és indulatmentes békék tradícióit. A háborúhoz olyan jelzőket kezdtek hozzárendelni, mint: igazságos, igazságtalan, bűnös, rossz, jó és más hasonlók. Ez a „Nagy Háború” mérhetetlen pusztítása közepette érthető is volt.

A problémához azonban az is sokat hozzátett, hogy a 20. századra új politikusi generáció lépett a régi helyére, megváltozott a diplomáciai apparátus és a külügyi szolgálatok személyi összetétele is. A nemesség helyére lépő, választásos úton hatalomba került politikusok igyekeztek szakítani az arisztokratikus diplomácia konspiratív stílusával. Eközben azonban a választások miatt fontosnak tekintették, hogy a háború jogosságát igazolják, a veszteségeket és a felelősséget a legyőzöttekre terheljék. A „bűnösnek” kikiáltott nemzeteket (melyek, mi sem természetesebb, a vesztesek soraiból kerültek ki) látványosan meg kellett fenyíteni, és elvenni tőlük a jogot, hogy az európai rend alkotó részesei legyenek. A vesztesek szerepét arra korlátozták, hogy a győzők határozatait tudomásul vegyék. Ezeket az öt nagyhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok, Olaszország és Japán) 2–2 delegátusából álló Legfelsőbb Tanács hozta. 1919 tavaszától azonban a legfontosabb kérdésekben a brit, a francia, az olasz miniszterelnök és az amerikai elnök részvételével működő Négyek Tanácsa döntött. A háborús résztvevők felosztása jókra és gonoszokra eleve kizárta az egyetértés, de még a párbeszéd lehetőségét is. A tárgyalások során ráadásul nem ritkán hiányzott a diplomáciai és társas érintkezésben oly fontos rutin, a neveltetés, a gazdag tárgyi ismeret és tapasztalat. A dinasztiák helyére lépő utódok béketákolmányai (a Párizs környéki békék) így már születésükkor számos feszültséget hordoztak magukban. A kiegyenlítést, egyensúlyt biztosító elvek figyelmen kívül hagyása az előző évszázadhoz képest bizonytalan és dekomponált nemzetközi rendet eredményezett. E miatt később tragikusan beigazolódtak a franciák győztes tábornokának, Ferdinand Foch marsallnak híressé vált szavai: „Ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”. (Folytatjuk.)