– Először is gratulálunk, művész úr! Meglepődtél, amikor megtudtad, hogy te is a díjazottak között vagy?

– Igen. Nem azt mondom, hogy vártam már, de évek óta figyeltem, hogy hátha… Abban, hogy most mégis megkaptam, bizonyára benne van Ravasz László püspök úr keze is, akinek az általam készített egész alakos köztéri szobrát éppen egy évvel ezelőtt avattuk fel Leányfalun.

– Pontosan 75 évvel ezelőtt kapott Kossuth-díjat Ferenczy Béni, majd hamarosan első mestereid egyike, Pátzay Pál. Mit szólnának, hogy immár a tanítvány is Kossuth-díjas?

– Pátzay kiváló tanár volt, úgy hiszem, őszintén örülne. Ferenczy Bénivel érdekes volt a kapcsolatom, ugyanis amikor megbénult, és már beszélni is alig tudott, én kerültem mellé, hogy az utasításai alapján mintegy előmintázzak számára, hiszen már csak bal kézzel tudott dolgozni. Bizonyára megveregetné a vállam: „Jól van, fiú, büszke vagyok rád!”, mondaná. Feltétlen meg kell említenem Ágoston Ernő nevét, ugyanis az ő soproni rajziskolájában tanultam a legtöbbet, talán ő lenne rám a legbüszkébb. És még valami: ott és akkor kezdődött a szerelem Hoffmann Henriettével, a feleségemmel, ami 70 évig tartott, és sajnos néhány nappal ezelőtt ért véget, így ő már nem volt ott mellettem a Parlamentben. Nagyon hiányzott és hiányzik most is.

– Több mint hat évtizedes művészi pályafutással a hátad mögött melyik munkád áll hozzád a legközelebb?

– Ez nehéz kérdés, mindegyik szeretett gyermekem, különösen az a több mint ötven köztéri alkotás, ami Sopronban található. Ha mégis kell választani, akkor kiemelek egyet, amihez történet is tartozik. Komlón, a sportcsarnok bejárata mellett van a Birkózók című kompozícióm, amit a házunk kertjében egy másfél köbméteres kőtömbből faragtam ki. Munka közben egy alkalommal odajött hozzám egy volt birkózó, aki nem akarta elhinni, hogy ezt a sportot én soha nem űztem, mert mint mondta, az a mozdulat, ahogy az összekapaszkodott két testet ábrázolom, az birkózó múltra utal. Ez a nem szakmabeli dicséret nagyon jólesett.

– Mivel foglalkozol jelenleg, művész úr?

– Jövőre lesz hetven éve, hogy a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségiztem, talán még tudunk egy nagyon hiányos érettségi találkozót tartani. Egyúttal ez alkalom lehetne arra is, hogy megvalósuljon Tóth Ferenc tanár úr, diáknyelven Csipsz bácsi domborműve az iskola falára. Van egy közelebbi megbízatásom, amivel igyekeznem kell: a János-hegyi libegőt egy Frankó Endre nevű gépészmérnök, a Magyar Királyi Honvéd Légierő volt vadászpilótája tervezte, aki idén szeptemberben lenne száz esztendős. Az ő életnagyságú szobrát kell megmintáznom, valamint Leányfalura egy Móricz Zsigmond mellszoborra is van felkérésem.

– Mikor látunk legközelebb Sopronban?

– Nagyon szeretnék minél előbb menni, de sajnos a többször megoperált szemem miatt már nem vezetek, a sántikáló lábam miatt pedig a tömegközlekedés is problémás. Van viszont egy ígéretem, hogy elvisznek kocsival, és talán a nyár elején megkukkantom Sopront.