Köveskuti Zoltán a Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskolában érettségizett, majd ezt követően kezdte meg tanulmányait az Erdészeti és Faipari Egyetemen. Negyedéves hallgatóként a rendszerválás hajnalán, 1989. március 15-én ő szavalta el a soproni Hűségzászlónál Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című nagyhatású versét. 1990-ben szerezte meg erdőmérnöki diplomáját, ezt követően dolgozott Ausztriában és Németországban, majd 1993-ban a Tanulmányi Erdőgazdaság iváni erdészetnél kezdte szakmai pályafutását. 1997-ben került Sopronba erdőművelési műszaki vezetőnek, azóta ez a munkahelye, jelenleg ő a TAEG soproni erdészetének hegyvidéki erdőgondnoka, valamint az Országos Erdészeti Egyesület soproni csoportjának elnöke. Évtizedek óta az ő feladata a város karácsonyfájának kiválasztása és annak a helyszínen való fölállíttatása.
– A szélmalmairól elhíresült Tésről, a Bakony legmagasabban fekvő községéből származik a családom – kezdte Köveskuti Zoltán. – Karker Imre nagyapám erdész volt, a veszprémi püspökség erdeiben szolgált, majd amikor az első bécsi döntést követően 1938-ban Kárpátalja visszakerült az anyaországhoz, nagyapát az Ungvár közelében lévő Nevickére (Nyevicke) hívták meg erdésznek. Ekkor magyarosította a nevét Köveskutira. Ahogy egy lovas kocsival mentek, úgy is jöttek vissza Kárpátaljáról 1944-ben Tésre. Súlyos áldozatot követelt a háború a családtól: az akkor 24 éves Nándor nagybátyám hősi halált halt 1945 tavaszán a balatoni csatában. Imre és György nagybátyáim a nagyapa nyomdokába léptek, mindketten az erdészhivatást választották.
– Édesanyám családja is a Bakonyból, Jásdról származik, ott volt kocsmájuk – folytatta Köveskuti Zoltán. – Nagyapám 1898-ban született, hét gyermeke volt, ennek ellenére első világháborús szolgálata után 44 évesen 1942-ben behívták katonának. A Don-kanyari áttörést követően csak egy értesítés érkezett: „Tudatjuk, hogy a 2. magyar hadseregben szolgálatot teljesítő Stanka Sándor szakaszvezető a visszavonulás során eltűnt.”. Nagyanyám élete végéig imádkozott azért, hogy hazatérjen az ura. Egyik fiukat 1945 áprilisában mint levente brigádost elfogták az oroszok a tési erdőben, ahonnan társaival együtt Szibériába deportálták. Semmi hírt nem hallottak róla, de nyolc év után hazatért. Ez adta neki a reményt, hogy talán egyszer a férjét is viszont láthatja. Élete végéig özvegyen maradt, nevelte hét gyermekét, és hogy megéljenek, egyedül vitte tovább a kocsmát, mígnem azt államosították, és mindenüket elvették. Számunkra ma már szinte elképzelhetetlen, hogy milyen kemény tartás, mekkora testi és lelki erő kellett szüleinknek, nagyszüleinknek ahhoz, hogy ennyi tragédia, ennyi megpróbáltatás után is talpra tudjanak állni. Mindig is felnéztem rájuk, ők a példaképeim!
Családi háttér: 1964-ben született Várpalotán. Édesapja előbb vájárként, majd nehézgépkezelőként dolgozott a Balaton-felvidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságnál. Édesanyja varrónő volt. Felesége előbb óvónői, majd magyar tanári diplomát szerzett, a gyerekek születését követően a pedagógusi pályára nem tért vissza, azóta természetgyógyászattal foglalkozik. Ádám fiuk biomérnök, Budapesten dolgozik, Balázs fiuk pedig utolsó éves egyetemista a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán.
