– A mai fogalmak szerint nem volt különösebben sportos család a miénk, bár édesapám úszott és evezett, ami tekintettel arra, hogy eredetileg bajai a családunk, teljesen természetes – kezdte Bácskai Kornél. – Általános iskolás koromban néhány évig vívtam, majd elég későn, talán nyolcadikos koromban kezdtem el kosarazni. A Tóth Kálmán Gimnáziumba jártam, emlékezetes csatákat vívtunk a másik nagy középiskola, a III. Béla diákjaival. Talán éppen ez a nagy rivalizálás is hozzájárult ahhoz, hogy szép sikereket értünk el az országos középiskolás bajnokságokon, hárman is ifjúsági válogatottak lettünk. Érettségi után felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, így a MAFC-ban folytattam a kosárlabdát, ahol olyan „nagyágyúkkal” játszhattam együtt, mint például a sokszoros válogatott Kangyal Öcsi, illetve a MAFC jelenlegi tanárelnöke, az egyetem professzora, Salgó András. Végzés után visszakerültem Bajára, többször játszottam úgy a MAFC, mint a Baja színeiben az akkor fénykorát élő SMAFC ellen, ahol az edző apám hajdani osztálytársa, későbbi apósom, Krasznai Ferenc volt. Sem MAFC-osként, sem a Baja játékosaként nem nyertem meccset a SMAFC ellen, egy kivétellel, ami másról is emlékezetes, ugyanis szoros állásnál Sopronban, az egyetemi csarnokban pár perccel a lefújás előtt kialudtak a fények, elment a villany. Sokak szerint ez a közel egyórás kényszerszünet is hozzásegített bennünket a győzelemhez.
Bácskai Kornél 1976-ban került Sopronba, ekkorra már befejezte aktív sportpályafutását. A GYSEV soproni igazgatóságának informatikai osztályán dolgozott (később vezetőként is) egészen nyugdíjba vonulásáig. A palánkok világától soha nem távolodott el, hosszú ideig a Soproni VSE ügyvezető elnöke volt, 13 évig az országos szövetség elnökségi tagja, több mint negyed százada pedig a megyei kosárlabda-szövetség elnöke.
– A sport, ezen belül is a kosárlabda családi örökség számomra, hisz a nagyapámat, Krasznai Ferencet ma egy generáció emlegeti úgy, hogy a Mester – kapcsolódott a beszélgetésbe az ifjabb Kornél. – Édesanyám, nagynéném és a testvérem is testnevelő tanárok, ők is kosaraztak, úgyhogy fel sem merült más sportág. Alig múltam nyolcéves, amikor apu levitt Bakonyi Pista bácsihoz a Lackner-iskolába egy edzésre, így indult kosaras pályafutásom, ami elvezetett odáig, hogy középiskolás koromban diákolimpiát nyertünk a Széchenyi-gimnázium csapatával, majd egyetemistaként játszottam a SMAFC-ban. Egy makacs sérülés aztán közbeszólt, a kosárlabdától azonban így sem szakadtam el. Hosszú évekig ültem még ezt követően az időmérő asztalnál, készítettem a játékosstatisztikákat, úgy, hogy ebben az időszakban talán én voltam Sopronban a legtöbbet kosármeccsen. Manapság ismét ott állok időnként a pálya szélén, Kornél fiam ugyanis a Sportiskolában kosarazik, viszi tovább a családi tradíciót.
