– Késes, pontosabban késes és műköszörűs família vagyunk, hisz László fiam már a negyedik generáció, aki ezt a már kihalófélben lévő szakmát választotta hivatásául – kezdte Belencsák Ferenc. – Mihály nagyapám a Felvidékről származott, és egy vízimalom mellett működő késes–köszörűs műhelyben tanulta ki a mesterséget, majd innen Székesfehérvárra került, ahol előbb segédként, aztán önálló iparosként dolgozott. 1904-ben megnősült, és két évvel később megszületett az édesapám, majd hamarosan Körmendre költözött a család, ahol nagyapám 1907-ben megnyitotta önálló műhelyét. Édesapám, Belencsák Béla is nála tanulta ki a szakma csínját-bínját, majd amikor felszabadult, a régi hagyományok szerint vándorútra indult. Többek között Milánóban, egy késgyárban is dolgozott, ahol nagyon megbecsülték, majd onnan hazatérve ismét a családi műhelyben tevékenykedett. Édesapám nemcsak jó szakember, hanem kiváló sportember is volt, tagja volt az 1889-ben alakult Körmendi Vasparipa Egyletnek, sőt egy alkalommal kerékpárral elment Párizsba is, ahonnan aztán ismét gazdag szakmai tapasztalatokkal tért haza. Az általa gyártott kések fogalomszámba mentek, ha elhangzott az a mondat, hogy „Add ide a belencsákod!”, az egyértelműen azt jelentette, hogy a kést kéri az illető.
Később Belencsák Ferenc is követte a tradíciót: édesapjától kitanulta a mesterséget, majd vándorútra indult. Végül Körmendről csak Sopronig jutott, ahol Torna utcai műhelyében dolgozik. – Jól emlékszem rá, az összes megtakarított pénzünket összerakva, 105.000 forintért megvettük a mozi mellett az egykori Filo rövidáru üzlethelyiségét, és itt nyitottam meg kis műhelyemet. Mindez pontosan negyven éve történt, remélem, ennyi idő elég volt ahhoz, hogy Sopronban is megértsék az „Add ide a belencsákod!” kiszólást…
– Vagy ha nem, akkor majd én teszek róla – mondta mosolyogva Laca, azaz Belencsák László, aki a VasVillában érettségizett és az ott szerzett mechatronikustechnikus végzettségével „társult be” édesapja mellé, hogy a késes szakmát tőle tanulja meg.
– Kés, villa, olló gyerek kezébe nem való, tartja a mondás, no hát, ez rám nem volt érvényes, hisz már kissrácként itt sertepertéltem apu körül. Őszintén mondom, hogy nem a tradíció folytatása miatt választottam ezt a mesterséget, hanem mert tetszik és szeretem. Amikor elkészül egy „fejes-görbe”, ami egy hagyományos magyar bicska, és beleütjük azt, hogy Belencsák, akkor érzem azt, hogy mit jelent az alkotás öröme.
