Rázó Józsefné a főiskolán rajz szakon diplomázott, de az igazi szerelme mindig is az ének, a zene volt. Emőke lánya már nem tett ilyen kitérőt, az ő útja egyenesen a Győri Zeneművészeti Főiskolára vezetett, ma a soproni zeneiskola tanára, egyúttal Sopron elismert kamaraművésze.
– Zenész vagy tanár nem volt a családunkban, édesapám vegyész volt, édesanyám pedig a háztartást vezette – mesélte Rázó Józsefné. – Édesapám kiválóan hegedült, édesanyámnak pedig ragyogó hangja volt, a Julianeum kórusában is énekelt. Akkoriban természetes volt, hogy a családi vagy a baráti összejöveteleken együtt énekelt az egész társaság, sajnos ez mára kikopott. Az, hogy én végül is zenepedagógus lettem, elsősorban kiváló tanáraimnak köszönhető. A Mátyás király utcai általános iskolában Kollmanné Gabi néni volt az énektanárunk, az Orsolya téren pedig a felejthetetlen Kovács Sándor karnagy úr, akinek nemcsak az egykori tanítványai, hanem egész Sopron zenei élete sokat köszönhet. A középiskolában Lomositz Pál, az óvónőképzőben pedig Törzsök Béla volt a tanárom, aki gyakran népdalokat játszott le nekünk. Nagyon fontos, hogy a gyerekek minél előbb és minél több népdalt tanuljanak meg, mert ezáltal lesznek fogékonyak a komolyzenére. A zene végül is egy nyelv, és ha nincsenek meg az alapok, amit éppen a népdal tud megadni, akkor annak a hiányát nagyon fogják érezni.
Rázó Józsefné, miután befejezte tanulmányait a Soproni Óvónőképző Intézetben, a Pécsi Tanárképző Főiskolán rajz szakos diplomát is szerzett, így kezdett el tanítani a harkai általános iskolában, ahol az énekoktatást is rábíztak. Hamarosan szervezett egy iskolai kórust, valamint egy citerazenekart is. Ma már nyugdíjasként vezeti a harkai Vadrózsa kórust, mely nagyrészt egykori tanítványaiból áll. Férje (Rázó József) elismert festőművész volt – a „Sopron a középkorban” című olajképe a városházán látható. Két gyermekük született: László kommunikációs szakember, a GYSEV szóvivője, illetve újságunkban is olvashatják sporttudósításait. Kórusokban énekel kisgyermekkora óta, ahogy nővére, Emőke is.
– Édesanyámtól nemcsak a keresztnevét, hanem a zene szeretetét is örököltem – veszi át a szót Tóthné Rázó Emőke, a Horváth József Alapfokú Művészeti Iskola zongora- és szolfézstanára. – Valójában beleszülettem a zenébe, hisz otthon állandóan komolyzene szólt, ötéves koromban például mindig azt kértem, hogy Erkel Ferenc: Hunyadi László című operalemezét tegyék fel nekem. Egy időben rendszeresen mentünk Kapuvárra egy rokonunkhoz, és ilyenkor az autóban együtt énekeltünk, sőt versengtünk, hogy ki kezdheti el a következő dalt. A Hunyadiban énektagozatos osztályba jártam, ahol az iskolai kórusban fantasztikus műveket énekeltünk, de aztán a figyelmem egyre inkább a zongora felé fordult, hála Ferencz Éva tanárnőnek.
Tóthné Rázó Emőke gyermekei is viszik tovább a zene szeretetét és annak művelését, hisz a „Tóthék” névre keresztelt családi zenekar – a szülők és a három gyerek – már több helyen is sikerrel lépett fel.
