– Mi a titok, hogy lehet valaki 51 évesen is NB II-es kosaras? 

– Először is kell hozzá a jó genetika. Másrészt fontos, hogy a kor előrehaladtával foglalkozzunk a testünkkel, napi szinten mozogni kell. A biológiát azonban így sem lehet becsapni: 51 évesen azért már nagyon tud itt-ott fájni a meccsek után. De csak utána, a játék hevében ebből semmit sem érzek. A meccsek hangulata, az adrenalin, a játék öröme azonban mindezt kompenzálja.

– Hogy tervezed a jövődet?

– Remélem, még egy–két szezon belefér. Ameddig bírom, és úgy érzem, tudok segíteni a csapatnak, addig szeretnék ezen a szinten játszani. Nyilván ebben a korban nem a futógyorsaság vagy a testsúlyemelkedés az ember erőssége, de a rengeteg rutin, a jó helyezkedés sokat segíthet.

– Hogy kerültél az NB II-be?

– 1986-tól 1997-ig szerepeltem az SSE-nél és az SKC-nál Sopronban. Utána játszottam Pécsett, Szegeden, majd ismét városunkban a SMAFC-nál, abban a csapatban, amely amatőrként feljutott a legmagasabb osztályba. Később játszottam Ausztriában is, majd abbahagytam a kosárlabdát. Ahogy a lányaim nőttek, és kosarazni kezdtek, muszáj volt nekem is aktiválnom magam. Aztán tavaly keresett meg Nagy Tamás, és úgy döntöttem, edzésbe állok a Tigriseknél az NB II-ben.

– A ’90-es években részese voltál nagy soproni sikereknek, mire emlékszel vissza legszívesebben?

– Sok mindent említhetnék, a „négyemberes” meccs mellett a negyedik helyünket, ami szenzáció volt akkoriban. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy amikor a Weisz Feri bácsi féle csapattal kiesési rangadót játszottunk 1989-ben, a kezdés előtt egy órával már ezer ember ült a sportcentrum lelátóin.