Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig.

4. 

Az első világháború harcait lezáró fegyverszünet elképesztő zűrzavart okozott. A Wekerle-kormány lemondott, az uralkodó többnapos habozás után október 31-én gróf Károlyi Mihályt bízta meg kormányalakítással. A kormány gyakorlatilag az első perctől kezdve önállóan működött, de november 12-én kikiáltották a független magyar köztársaságot. Az ország több évszázad után ismét szuverén lett. A sokak által várt fordulat ára azonban igen nagy volt. A birodalmi végjáték perceiben a kül- és belpolitikai helyzet kaotikussá vált. A régi rendszer megszűnt, az új még nem szilárdult meg. A törvények és az átmeneti hatalomnélküliség miatt szinte vadnyugati állapotok uralkodtak az egykori osztrák–magyar állam utódterületein. Az előző rendszer utódainak a hátrahagyott hatalmas csődtömeg kezelésével kellett szembenézniük. A háború mint egy roppant présgép egymáshoz nyomorította a társadalom közép- és szegényrétegeit. Az alkalmazottak fizetése nem bírt lépést tartani a bankókon szaporodó nullák számával és a magas megélhetési költségekkel. Az üzlettulajdonosok közül számosan bezárták boltjaikat, a háztulajdonosok nem jutottak hozzá a lakbérekhez. A fűtőanyag és az élelmiszer-tartalékok elfogytak. Az emberek gyalogosan és villamosokon hordták otthonaikba a tűzrevaló fát, aki éhes volt, a szemétből próbált ehető maradékra lelni. Érthető, hogy a lecsúszók mellett ott voltak a spekulánsok és szerencselovagok szűk, de mérhetetlen vagyonra szert tett rétegei is. A közös hadseregben napirenden voltak a parancsmegtagadások, a nagy hadiüzemekben a munkások rendre letették a munkát, az országban katonák kószáltak, elsősorban az ország peremvidékein kérészéletű fantomállamok alakultak.

Károlyi Mihály miniszterelnök azt remélte, és mások is azt várták tőle, hogy pacifista múltját és nyugati kapcsolatait az antant méltányolni fogja, így Magyarországot sikerül megtartani történelmi keretei között. Mire azonban a békekonferencia megnyílt, a katonák egy sor övezetben, így Magyarország területén is „végleges helyzetet” alakítottak ki. Az Osztrák–Magyar Monarchiával november 3-án Padovában aláírt fegyverszünet napjaiban szerb és francia csapatok már mélyen bent jártak Magyarország déli országrészében, elfoglalva Pécset és Baját is. A román katonák ugyanakkor Erdélyben randalíroztak. Északon a megszálló cseh csapatok 1918 decemberében húztak vonalat Magyarország és az újonnan megalkotott Csehszlovákia közé. A magyar kormány eközben nem tudott működőképes hadsereget szervezni, és vélhetően a szélsőbaloldal nyomása alatt hagyta szétesni a magyar felső tisztikart. Hatékony katonapolitika lassítani tudta volna a mellékgyőztesek területszerző lépéseit, de megakadályozni az sem lett volna képes. Működő hadsereg híján sokat romlott az ország későbbi alkupozíciója, amit tovább súlyosbított, hogy a fegyverszünet aláírása és a békekötés között Magyarország esetében 19 hónap telt el. 1919 januárjában Párizsban összeült a békekonferencia, ahova azonban csak ugyanazon év decemberében hívták meg Magyarország képviselőit, így senki nem tudta a magyar érveket meggyőzően képviselni. „Egyedüli reményünk Istenben és Wilsonban van” – lelkendezett januárban a kormány egyik tagja ­Coolidge amerikai különmegbízott előtt. Maga Károlyi Mihály az említetteken kívül okkal–joggal reménykedhetett kitűnő francia és angol kapcsolataiban. Az ország feldarabolását mindazonáltal már 1919 elején sziklaszilárdan eldöntötték. Ebben szerepet játszottak a mértéktelen és álszent cseh, román és délszláv követelések, a nagyhatalmak – részben az előbbiekből és az ügyetlen magyar külpolitikából táplálkozó – előítéletei és részrehajlása.

(Folytatjuk.)