Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig. 

5. 

1919 januárjában összeült a győztesek konferenciája azzal a nyíltan megfogalmazott céllal, hogy a „győzelem gyümölcseit learassa”. A munkamegbeszélések során albizottságokban vizsgálták a Kárpát-medencei határok kérdését. Magyarország szomszédainak meghallgatása január 31-én kezdődött, a mértéktelen és hamis adatokkal alátámasztott követelések érveit azonban nem egyformán osztották a nagyhatalmak képviselői. A franciák voltak a legmegengedőbbek, az amerikaiak a legelutasítóbbak. A magyar–csehszlovák határ kérdésében végül március 7-én, a jugoszláv–magyar határról 18-án született konszenzus. A magyar–román határügy rendezése egyelőre abban mutatkozott meg, hogy a győztesek mindkét felet eltiltották a katonai akcióktól. 1919. március 20-án antant jegyzék írta elő a magyar és a román hadsereg szétválasztását. A felhívás nagyon széles demarkációs vonalat húzott a két hadsereg közé, aminek csak úgy lehetett eleget tenni, ha a magyar katonaság felad általa ellenőrzött területeket, és visszavonul. Az antant a bolsevik szovjet állam ellen mozgósította a román vezetést, amely cserébe azt követelte a győztesektől, hogy biztosítsák a hátukat a magyarokkal szemben. Ezért diktálták gépbe a jegyzéket, amit viszont sokan a leendő határnak tekintettek. A magyar vezetés két irányba tájékozódott. Károlyi köztársasági elnök konzultált Bethlen Istvánnal, aki nem látott más lehetőséget, mint az ultimátum elfogadását. A másik lehetséges kiutat a jegyzék elutasítása jelentette, amihez át kellett adni a hatalmat egy kommunistákkal kibővített szociáldemokrata kormánynak. Ez történt. 1919. március 21-én Kun Béla vezetésével megalakult a magyarországi Tanácsköztársaság. A jegyzéket visszautasították, ami után nem sokkal a román csapatok és a csehszlovákok is átlépték a demarkációs vonalat. A Vörös Hadsereg május 9-én ellentámadást indított északon, és benyomult csehszlovákok által megszállt területekre, elválasztva egymástól a cseh és a román csapatokat is. Az 1918 októbere utáni kormányok közül a nyíltan vállalt fegyveres hadvédelem egyetlen példáját Kun Béla adta. Ezt azonban nem érdemes nemzeti értékekkel összefüggésbe hozni. A vezérkarban voltak ugyan képzett csapattisztek, akik az ország megmentésén dolgoztak, de a tanácskormány nem a Szent István-i Magyarországot akarta megmenteni. A rendszer kánonja szerint internacionalista volt, és a nemzetközi proletárforradalomra alapozta a sikerét. Vezetői tűrhetetlennek tartották, hogy akár egyetlen négyzetkilométerről le kelljen mondani kizsákmányoló kapitalista rendszerek javára. Kun tajtékzott Burgenland miatt is, de kinyilvánította, hogy Nyugat-Magyarország népe egyetértene az Ausztriához való átcsatolással, ha ott is kikiáltanák a proletárdiktatúrát. A francia elnök, Clemenceau végül megüzente neki, hogy ha visszavonja a hadsereget északról, meghívják a konferenciára, amiből egy szó sem volt igaz. A románok közben elérték a Tiszát, és csak az antant volt képes visszaparancsolni őket. Ennek az ára szintén a Felvidék feladása volt. A lidércnyomás alól másként nem lehetett szabadulni: a Vörös Hadsereg visszavonult a Felvidékről. A románok azonban nem mozdultak. Az ellenük indított offenzíva összeomlott, Kun megbukott, és nem mondhatta el az érveit a békekonferencián. A románok augusztus elején elfoglalták Budapestet. Mindezek ellenére a tragédia körvonalai már korábban rögzültek, a határok tervei májusban készen álltak. Illúzió volt, hogy a Tanácsköztársaság bukása javít a helyzeten. Az egyetlen kivétel Nyugat-Magyarország volt.

(Folytatjuk.)