Az első világháborút lezáró, kierőszakolt „békeszerződés” Nyugat-Magyarország egy részét a szintén vesztes Ausztriának ítélte. Sorozatunkban dr. Tóth Imre történész, a téma elismert kutatója, a Soproni Múzeum igazgatója tárja a tényeket olvasóink elé az előzményektől a „lehetett volna másképp” kérdés tárgyalásáig. 

3. 

1918 őszére összeroskadt az Osztrák–Magyar Monarchia. Október közepén a német–osztrák körök előtt már világossá vált, hogy a birodalom többnemzetiségű államként fenntarthatatlan. A császár környezetében még dolgoztak a birodalom megmentési tervén, mire azonban a nyilvánosság elé álltak vele, az események túlléptek az erre vonatkozó teóriákon. A Monarchia homlokzata mögött már csak egy lebontott épület maradványait lehetett látni. A közös állam nemzetiségei és német polgárai a háborús győztesek felügyelete mellett már új lakóhelyeket ácsoltak maguknak. A felbomlásnak számtalan okát tudjuk összeszedni. A mind keményebben sorjázó konfliktusok között első helyen kell említenünk az állam megoldatlanul maradt belső szerkezeti problémáit, a sok nemzetiség belső feszítő erejét.

A Monarchiában egyik nemzetiség számaránya sem érte el még az egynegyedet sem, a két államalkotó nemzetiség, a magyar és a német összesen 44 százalékot tett ki. A magyarok az összlakosság 54 százalékát alkották a saját országukban (Horvátországot leszámítva). A csekély túlsúly meggyőzőbbnek tűnt amiatt, hogy a központi területeket (beleértve a fővárost) a magyarok, a kisebb gazdasági súlyú peremrégiókat elsősorban más ajkúak lakták, a városokban ráadásul ott is erős magyarosodási folyamatok játszódtak le.

Mindeközben komolyan átalakult az emberek azonosságtudata. A 19. század közepéig rendi, vallási identitás formálta a gondolkodást, onnantól azonban változás történt: az identitás meghatározó élménye a nyelv, a kultúra és a származás lett. A Deák Ferenc és Eötvös József vezette magyar politikai elit 1868-ban megalkotta ugyan a kontinens egyik leghaladóbb nemzetiségi törvényét, a későbbi politikusi generációk azonban ezt sok helyütt megnyirbálták. A századforduló vezetőinek már nem voltak személyes emlékei 1849-ből, amikor a nemzetiségek inkább az osztrákok pártjára álltak, ezért a szlovákok, románok és szerbek reakcióit rosszul mérték fel. A nagy kérdés az volt, vajon sikerül-e az osztrák–magyar együttműködésre és dominanciára épülő dualizmussal szemben olyan állami struktúrát teremteni, amellyel a meghatározó nemzetiségek is elégedettek. Miután ilyet sem a magyar, sem az osztrák vezetés nem akart bevezetni, a nemzetiségi mozgalmak radikalizálódni kezdtek, miközben a nemzetközi körülmények is irgalmatlanul ellenünk dolgoztak.

A 20. század elejének balkáni állami elrendeződése során ugyanis az Oszmán Birodalom helyén megszületett államok közül kettő olyan területszerző követelésekkel lépett fel, amelyeket csak Magyarország rovására lehetett megvalósítani. Románia Erdélyre tartott igényt, Szerbia pedig – amely az összes délszlávot egy államba áhította integrálni – a Délvidéket akarta megkaparintani. Mindezek azonban csak vágyak voltak, melyek valóságához a trónörökös pár szarajevói halála és a háború pokla is kevés volt. A később győztes antant államokban csak 1918-ban kerekedtek felül a Monarchia-ellenes irányzat hívei, akik – ellentétben 1848–1849-cel – úgy ítélték meg: nincs tovább szükség a Monarchia egyensúlyteremtő erejére. Onnantól az antant hadicéljává vált a birodalom megszüntetése. Amíg a Monarchia politikai vezető rétege rosszul mérte föl a Nagy Háború következményeit, és rossz válaszokat adott a kihívásokra, a csehszlovák, délszláv és lengyel emigráció sikeresen politizált a közös állam szétverése érdekében. A nagyhatalmak ráadásul előre osztottak területeket cserébe a háborúba való belépésért. 1918 végén a Kárpát-medencei kaotikus polgárháborús viszonyok közepette a magyar állam nem tudott hatékony erőt mutatni ezekkel szemben. A Monarchia bukásával eltűnt az a birodalom, amely a magyarságnak is fedelet adott.

(Folytatjuk.)