Ha nagy ritkán összejön a Széchenyi család, akkor közel kétszázan vannak – köztük a Bécsben élő Széchenyi Mihály, aki a legutóbbi, három évvel ezelőtti családi találkozó egyik főszervezője is volt. – Rendkívül szerteágazó a család, gyakorlatilag alig ismerjük egymást, így ezek az összejövetelek egyúttal arra is jók, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz lelki és fizikai értelemben is, hisz a legutóbbi találkozóra volt, aki Argentínából, más pedig Chiléből érkezett Nagycenkre.
Széchenyi Mihály dédnagyapja az 1789-ben Bécsben született és 1871-ben Sopronban elhunyt Széchényi Pál volt, Széchenyi István legfiatalabb testvérbátyja.
– Nagyapám, gróf Széchenyi Aladár jogi tanulmányokat folytatott, majd tagja lett a felsőháznak, ezzel együtt rendkívül puritán életet élt a Szikszó közelében lévő halmaji birtokán – mesélte Széchenyi Mihály. – Aladár bácsinak nagy tekintélye volt, még a gyorsvonat is megállt Halmajon, hogy ő föl tudjon rá szállni, amikor Budapestre ment. Úgy tudom, hogy ez még ma is így van, lehet, hogy a falubeliek nem is tudják ennek az okát. Nagyanyám, krasznahorkai és csíkszentmihályi gróf Andrássy Natália volt, és talán a családnevekből is látszik, hogy a felmenőim révén szépen ki vagyok „stafírungozva”, de említhetném még a Zichy és a Wenckheim családot is, akikhez szintén közeli rokoni szálak fűznek.
Széchenyi Mihály édesapja Ludovikát végzett, hivatásos katonatiszt volt. Hadnagyi rendfokozatban, tengerészeti felderítő pilótaként vett részt az első világháborúban. – Nagy dolog volt ez abban az időben, úgy néztek rá a lányok, mint ma egy űrhajósra. Jóképű, két méter magas fiatalemberként szép sikerei voltak, nem csak katonai vonalon. Később megismerte az édesanyámat, aki egy csendőrtisztnek volt a gyönyörű szép lánya, összeházasodtak, majd gazdálkodni kezdtek a családi birtokon mindaddig, míg az apámat el nem vitte az ÁVH. Kistarcsa, Recsk voltak a főbb állomásai élete ezt követő szakaszának, majd amikor szabadult, már egy összetört ember volt, hamarosan meg is halt. Mi pedig szívbeteg édesanyámmal éltük az üldözöttek életét. Egyik faluból a másikba mentünk, bízva abban, hogy így talán szem elől téveszt bennünket az ÁVH.
Széchenyi Mihály végül Pécsett érettségizett, majd sofőrként dolgozott mindaddig, mígnem 1973-ban sikerült „ablakot” kapnia az útlevelébe, ekkor maradt Bécsben, azóta ott él.
– Kijártam az élet nehéz iskoláját, nem vagyok gróf, jogilag nem is viselhetem ezt a címet, de őszintén szólva nincs is rá egy csöpp „ándungom” sem – zárta Széchenyi Mihály. – Több kedves barátom is van Nagycenken, szeretek kávézni és beszélgetni Horváth Lászlóval a galériájában, egy-egy pohár bort meginni Gráf Gyula asztalosmesterrel – egyszóval otthon érzem magam Nagycenken.
