– Az egyik Zichy gróf, akinek a Sopronhoz közeli Malomháza, a mai burgenlandi Kroatisch Minihof környékén volt birtoka, Bajorországból nősült, az ifjú ara pedig magával hozta kántorként és tanítóként Johann Stöckert ükapámat – kezdte családja történetét Stöckert Károly. – Ükapám aztán feleségül vett egy falubéli horvát leányzót, Miletich Erzsébetet. Ebből a házasságból született Károly dédapám, aki szintén egy helybéli lányt vett feleségül, Zvonarits Terézt, és a ma már Füleshez (Nikitsch) tartozó kis faluban tovább folytatta édesapja hivatását. Az 1869-ben kötött házasságból tizenkét gyerek született, de csak nyolcan élték meg a felnőtt kort. Közülük megemlíteném Gyulát, aki fűszer- és gyarmatáru-kereskedőként dolgozott Lenck Samu várkerületi üzletében, Lajos nagyapám pedig, aki 1905-ben került Sopronba, kiváló fafaragó és szobrász volt.

Az unoka, Stöckert Károly épületgépész-mérnök, húsipari szakmérnök, a Soproni Húsgyár vezetője volt. – Károly nagybátyám örökölte édesapja művész vénáját és tehetségét, a budapesti iparművészeti iskola elvégzését követően tanult Münchenben is, ahol Heinrich von Waderé – korának egyik kiváló és elismert szobrászművésze – volt a mestere. Három évvel a halála előtt, 1988-ban szülővárosában, Sopronban volt az életmű-kiállítása. Az országban több helyütt, templomokban, közterületeken találhatók a szobrai, talán az egyik legszebb a budai Várnegyedben lévő Táncosnő.

Stöckert Károly édesapja a fodrász szakmát választotta, és lett annak kiváló, városszerte ismert és elismert mestere. Egy tősgyökeres soproni, Balfi utcai gazdapolgár lányát vette feleségül, Leitner Zsófiát. 1946-ban a Leitner és a Stöckert család is felkerült a kitelepítendők listájára, így természetesen az akkor még csak kétéves Károly is.

– Őrzöm ezt a szomorú dokumentumot, nevem mellett egy „a” betűvel, mely szerint német az anyanyelvem – mondta el Stöckert Károly. – Talán mert jó szakember volt az édesapám, de pontosan nem tudom, hogyan, mindenesetre sikerült elintéznie, hogy mi Sopronban maradhassunk. A Leitner családot azonban kitelepítették, házukat, szőlőjüket, mindenüket itt kellett hagyniuk. Anyai nagyszüleimet 1958-ban láttam először, amikor kiutazhattunk hozzájuk a Heidelberg melletti Altneudorfba, ahová apám nem jöhetett velünk, ő ugyanis nem kapott „ablakot” az útlevelébe…

– Több mint hét évtizeddel a hátam mögött, túl sok-sok örömön és bizony néhány csalódáson is, életem ars poeticáját legjobban Helen Keller amerikai író így fogalmazta meg: „Fordítsd arcodat a nap felé és minden árnyék mögéd kerül”.

Családi háttér

1944-ben született Sopronban. Édesapja fodrász volt, édesanyja a Soproni Selyemgyárban kétkezi munkásként dolgozott. Felesége nyugdíjazásáig a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karán oktatott. Két fiuk közül Miklós egy osztrák húsipari cég alkalmazottja, Tamás pedig a németországi Wiesbadenben egy biztosítótársaság szakértője.