Kékfrankostörténet

– A 19. század első felében jellemző bortermelési válság (kedvezőtlen klimatikus viszonyok, Szilézia mint a legfontosabb felvevőpiac elvesztése 1741-ben) arra ösztönözte a termelőket, hogy a külföldön már bevált fajtákkal kísérletezzenek – mondotta Krisch András történész, az Evangélikus Gyűjtemény vezetője. – Szőlőiskolákat hoztak létre többek között Sopronban és Kismartonban (Eisen­stadt). Ezeknek köszönhetően kezdett elterjedni több új fajta, így például az olasz és rajnai rizling, a tramini vagy a fehér burgundi. A hűvösebb borvidéken vörösborokat adó szőlőket is telepítettek a filoxéravész (1890 nyara) után, főleg kékfrankost (amelynek származása vitatott) burgundit, Szent Lőrincet. A mi vidékünkön valószínűleg az 1870-es években jelent meg a kékfrankos. Előtte a fehér furmint hozta a hírnevet Sopronnak. Tény azonban, hogy a filoxéravészt megelőző években, vagyis a 19. század utolsó harmadában még elsősorban a fehérborok voltak túlsúlyban, a Weyrer (muskotály) és Zapfner (furmint), de már ekkor megfigyelhető volt a vörösbor előretörése, aránya elérte a 30–40 százalékot is. Ezt erősíti meg egy 1893-as polgármesteri jelentés, mely szerint ebben az évben 15.000 hektoliter fehérbor mellett 12.600 hektoliter vörös is termett Sopronban.A filoxéra során elpusztult szőlőket újratelepítették, de ekkor még többnyire fehér fajtákat (zapfner, tramini, zöldszilváni, muscat ottonell) és csak kevesebb kék szőlőt (kékfrankos) ültettek, tehát nem ekkor kezdődött a vörös fajták előre törése, hanem már a filoxéravészt megelőzően. Ezt követően azonban megtorpant további térhódítása. E tekintetben a fajtaváltás és a filoxéravész között nincs közvetlen összefüggés, bár a kérdés vizsgálata további kutatásokat igényel. A 30-as években a vörös fajták telepítésének újabb hulláma indult meg. A borvidéken a kékfrankos azonban igazán uralkodóvá a termelőszövetkezetek időszakában vált. Ezzel a borvidéket több évszázadig meghatározó arculat teljesen megváltozott.