Kincsként őrzi a vándordíjat

Gyenese Zoltán középiskolai tanulmányait a soproni Szent Asztrik Katolikus Gimnáziumban (a mai Roth-középiskola) kezdte, majd annak államosítása után, 1952-ben a Berzsenyi-gimnáziumban érettségizett. Bár fizikus szeretett volna lenni, de mint egykori magánvendéglősnek a „priuszos” fia, nem vették föl, így volt tanára, Augusztinovicz Elemér tanácsára a gödöllői Agrártudományi Egyetemre felvételizett, ahol 1958-ban szerzett diplomát. Később tanári, majd mezőgazdasági gépészmérnöki diplomákkal is gyarapította tudását. Volt banki hitelügyintéző, a fertői nádgazdaság kerületi vezetője, géptan-metodikát oktató egyetemi adjunktus, majd 1994-ben egy nagyvállalat műszaki vezetőjeként ment nyugdíjba.

– Apai székely felmenőimet Mátyás király telepítette a ma már lakatlan Pusztaszentpéterre – kezdte Gyenese Zoltán. – Ez az egykoron virágzó Zala megyei falu a magyarok határvédelmi területe, a gyepű vidéke volt. Gyenese Gábor nagyapám a feleségével, Páti Eszterrel együtt az 1920-as évek elején kivándorolt Amerikába, és a detroiti Ford gyárban dolgozott. Amikor hazajöttek, az ott összerakott pénzből megvásárolták a Katafa–Nádasd–Körmend útkereszteződésben lévő, úgynevezett beálló csárdát. Amikor a nagyszülők meghaltak, József nagybátyám vitte tovább a csárdát, édesapám, Gyenese Lajos pedig előbb ott, majd különböző helyeken pincérkedett. Sopronba került, a Hátsókapuban lévő, jó hírű Rókalyuk vendéglőbe, ami abban az időben Kellner István tulajdonában volt. 1932-ben váratlanul meghalt a vendéglő tulajdonosa, édesapám pedig a gyászév leteltét követően feleségül vette az özvegyet, így lett az én édesanyám Kornfeind Ágnes. Gyerekként éltem meg a Müller Paulin utca 4. szám alatti (ma Hátsókapu – a szerk.) egykori Rókalyuk vendéglő 20. századi virágkorát.

– Anyai nagyapám, Demetrius Kornfeind nagygazda volt a zömében horvátok lakta Veliki Borištof-ban, azaz Szabadbárándban – folytatta Gyenese Zoltán. – Nagy köztiszteletnek örvendett, volt a falu polgármestere is. Anyámék hatan voltak testvérek, közülük többen is Sopronban tanultak, így édesanyám is, aki kereskedelmi iskolát végzett, majd később a vendéglőben nagy szakértelemmel vezette a konyhát. Drága jó anyám 1951-ben meghalt, nagy trauma volt számára a vendéglő államosítása, amit csak néhány héttel élt túl. Édesapám csak a MÉH-telepen tudott elhelyezkedni rakodómunkásként, majd nagy nehezen visszakerülhetett a szakmájába. Én magam évtizedek óta nem Sopronban élek, de az egyik legbecsesebb kincsem az a vándordíj, melyet Friedrich Árpád alapított „Sopron legjobb úszójának” – én nyertem meg utoljára, 1952-ben.

Családi háttér 1934-ben született Sopronban. Édesapja az egykori Rókalyuk vendéglő tulajdonosa volt, ahol édesanyja is dolgozott. Felesége a Tervhivatalban volt adminisztrátor, majd a Magyar Bankszövetségtől ment nyugdíjba. Bár Budapesten is van lakásuk, az év jelentős részét Révfülöpön töltik.