Mintha egy mini elvarázsolt kastélyba cseppenne az ember, amikor belép az ajtón: az egykori, ma már befedett veranda minden szeglete a ház urának más-más szenvedélyéről mesél. Az egyik sarok a pásztorok előtt tiszteleg, itt saját maga által faragott botok sorakoznak a gyűjteménye részét képező bőrtarisznyák, kulacsok és furulyák mellett. Egy lépéssel odébb a vadászaté a főszerep. Van helye a saját készítésű házi oltárnak, amelynek az alapját az erdőben talált taplógomba alkotja. Egy falat töltenek be az egyedi technikával és anyagokból készített kések, fejszék, fokosok, amelyek mellett a családi örökségként kapott féltett darabok is megférnek.  

– Ez itt egy ünnepi pásztorbot, amit a Szent György-napi kihajtáskor és a Szent Mihály-napi behajtáskor használtak a pásztorok – mutat rá egy mívesen megfaragott darabra Pfeif­fer Antal. – Az erdőben talált vaddisznó lábszárának a csontjából készült a díszítés, amelybe egy sárkányfejet faragtam, és egy tulokkal díszítettem. Azt a kis erdei sétabotot magamnak készítettem szarvasaganccsal kombinálva, ezzel az országban egyedüliként foglalkozom. Ám az én kedvenceim a késeim, ott, a szemben lévő falon. Ha az erdőben találok egy csontot, akkor abból faragom a nyelet, a pengéket pedig általában rozsdás, régi darabokból varázsolom újjá. A kések mellett kaptak helyet a fokosaim és a baltáim, egy részüket én készítettem, de van közöttük igazi családi ereklye is, mint az a jól megtermett, vagy kétszáz éves bakonyi betyárfejsze, amely a legendárium szerint még a híres Sobri Jóska betyárcsapatának a tagjáé volt.

Pfeiffer Antal bár mesterektől nem tanulta a tudományát, ám, mint meséli: a családja vérében van a faragás és a szúró-vágó eszközök iránti vonzódása. Az egyik ükapja hercegi fegyvermester volt, a másik ágon pedig drótos famíliából származik. Szintén a családjától kapta a természet végtelen szeretetét. A sok-sok erdőjárás során látja meg az elhullott fadarabokban vagy gyökerekben az alkotás lehetőségét.