Az persze nem vitatható, hogy fontos állomása volt az ellenzéki együttműködésnek, mert egyértelműen kiderült (amit eddig is tudtunk), hogy ki(k) keverik azon az oldalon a lapokat. Ebben az időnként meglehetősen zavaros, egymást is lejárató folyamatban számos nevetséges elem is szórakoztatta az embereket. Gondoljunk csak Karácsony Gergely visszavonulásának körülményeire, a 48 óránkénti véleményváltozásaira, vagy arra, hogy Dobrev Klára alkalmatlan jelöltnek nyilvánította Márki-Zay Pétert (ami igaz is), majd csúfos bukása után „életét és vérét” ajánlotta legyőzőjének! Mindezt tette annak érdekében, hogy egyáltalán esélyük legyen hatalomra kerülni. Az ellenzéki eufória már olyan magasra jutott, hogy tisztségeket osztogattak, másokat börtönnel és vagyonelkobzással fenyegettek, s az Alaptörvény hatályon kívül helyezését jelentették be, még akkor is, ha nem lesz kétharmaduk a parlamentben. Hogy ez milyen következményekkel jár(hat)na, arra még rágondolni is rossz. Ez azonban csak a felszín. Az ellenzék nem titkoltan arra készül, hogy felrúgja mindazt, amit közösen értünk el az elmúlt tíz évben. Az ország és a települések modernizálását, a családtámogatásokat, a bérfejlesztéseket, az adó- és rezsicsökkentéseket, a nyugdíjak reálértékének megőrzését, növelését, a nemzetpolitikát, a sikeres országvédelmet, és még sorolhatnám.

Álmodozni és szürreális terveket persze lehet szövögetni, de én nem hiszem, hogy aztán valóra is válnak. Egyrészt mert az emberek többsége tisztán látja, hogy mi és miért történik az ellenzéki oldalon, másrészt pedig, ha tetszik, ha nem, a baloldalnak tudomásul kell vennie, hogy egy olyan ország épül, amelyben mindenki elmondhatja a véleményét (lásd például az ellenzéki nyilatkozatokat), szabadon dönthet sorsáról, s ahol az embereknek és a családoknak van és lehet jövőképe. S ezt értékelik is.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a gyakorlatban miképp lehetne összeegyeztetni az ultraliberális baloldali nézeteket, az időnként újnyilas hajtásokat felvonultató, de magát néppártnak hívó szélsőséges jobboldallal, közöttük a nagyon halvány rózsaszín és zöldes árnyalatú, ki tudja már, milyen gondolatokat valló középszerrel. No és a minden korábbi hatalmat (és időnként önmagukat is) tagadó, de hataloméhes „újhullámosokkal”. Nem nehéz megjósolni, hogy a stabilitást felváltaná a káosz, amelyet csak növelne egy háttér nélküli, cselekvésképtelen miniszterelnök, ha egyáltalán a kormányfői bársonyszék közelébe kerülne.

De eddig szerintem nem jutunk el, mert már az is hazugság, hogy Márki-Zay Péter lesz Orbán Viktor kihívója. Erről szó sincs. A csaták a választókerületekben dőlnek el, s amelyik párt vagy pártszövetség több mandátumot szerez, az jelölhet kormányfőt. (Már az is illúzió a részükről, hogy csak a kormánypárt és az ellenzéki szövetség jelöltje közül lehet majd választani. Biztos vagyok benne, hogy számos választókerületben több jelölt is lesz.) A helyükben én azért elgondolkodnék azon, hogy ennek az eszeveszett ámokfutásnak már most is sokan felmutatták a stoptáblát (lásd a minden korábbinál nagyobb tömegeket felvonultató Békemenetet), de a visszavonhatatlan megálljt a választók akarata jelenti majd a következő évi választáson. Az eljövendő hónapok igazolni fogják, hogy nem véletlenül kapott eddig is bizalmat az a pártszövetség, amely 2010 óta sikeresen vezeti az országot, és amely visszaadta önbecsülésünket nem csupán idehaza, hanem az európai színtéren is.