Munkába menet azonban valami megállított. A belváros közepén egy férfi feküdt a földön. Véres volt a feje. Mozdulatlanul feküdt ott, miközben az emberek elsétáltak mellette. Néhányan rápillantottak, mások még csak oda sem néztek. Kikerülték. Mentek tovább, mintha ott sem lenne. Nem is maga a látvány rázott meg a legjobban, hanem az a közöny, ami körülvette. Ennyire bezárkóztunk volna a saját világunkba? Annyira sietünk, annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, telefonunkkal, gondolatainkkal, hogy már egy földön fekvő ember sem tud kizökkenteni minket? Senki nem kérdezte meg, jól van-e. Senki nem hajolt oda hozzá. Pedig csak egyetlen szó kellett volna: segíthetek? És ilyenkor óhatatlanul megszületik az emberben a kérdés: ha egyszer én kerülök bajba, vajon megállna valaki mellettem? Ha én feküdnék ott, a belváros kövén véres fejjel, számíthatnék idegenekre? Vagy engem is ugyanígy kikerülnének?

Aztán történt valami, ami mégis visszaadott valamennyit a hitemből. Miközben segítséget hívtam, egy fiatal férfi megállt mellettem. Szó nélkül lehajolt a sérülthöz, felsegítette, leültette egy padra. A fiú ruhája véres lett, a keze is, de láthatóan egy pillanatig sem érdekelte. „Ez ilyen” – mondta egyszerűen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne segíteni. És talán tényleg annak kellene lennie, mégis ő volt az egyetlen.

Aznap este sokáig ezen gondolkodtam. Egy átlagos napból végül olyan lett, amely emlékeztetett arra, hogy egyetlen megállás, kérdés vagy egy segítő kéz szó szerint életet menthet. És arra is, hogy amíg vannak emberek, akik lehajolnak a másikhoz, addig még nincs minden veszve…

https://www.facebook.com/scarbantiaue

Tekintse meg kvízünket!