Furcsa szószerkezet, ugye? Nem kellett sokat gondolkodnom, hamar eszembe jutottak a saját történeteim. Például az, amikor tavaly Csáfordjánosfára utaztunk, hogy megnézzük a tőzikést. Valóban csodálatos élmény, amikor több százezer (vagy millió) tő virágzó növény terül el az ember lába előtt, amikor szinte szőnyeget alkot a kedves virág. Az viszont már kevésbé kellemes, amikor úgy érzi az ember, hogy tolja a tömeg a tanösvényen, nem tud nyugodtan nézelődni, mert akkor vagy ő lép valaki tyúkszemére, vagy a sajátján landol közel száz kiló.

Sokszor felmerül bennem: az élményért jönnek az emberek, és azt igyekeznek megörökíteni fotóval, vagy maga a fénykép (és a közösségi oldalon posztolása) a cél? Talán jobb, ha nem tudom, hogy mi a többség válasza. De visszatérve a kellemetlenségekhez: az sem túl jó élmény, amikor fél órát áll a faluban a dugóban az autós, mindenki idegeskedve keresi a parkolóhelyet. Szegény helyiekről nem is beszélve, akiknek ilyenkor pár hétre teljesen felbolydul az életük. Aztán ott a „szemétügy”.

Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan kerülhetnek műanyag flakonok, színes csokis papírok, csipszes zacskók a mezőre. De ugyanígy azt sem értettem, amikor a közelmúltban a soproni Boszorkány tanösvény egyik pecsételő pontján találtam a fatörzsben kiürült üdítős flaskát. És hogy mindezért ki a felelős? Mi. A tömeg. Túl sokan, túl gyorsan akarjuk felfedezni a természetet, többen úgy, hogy közben az alapszabályokat sem tartják be.

Néha furcsának tűnhetnek bizonyos szabályok: a Hévízi-csatornán például korlátozták a vízi túrázás idejét és a kirándulók számát. A Rábán azt javasolják, hogy bizonyos időszakokban ne kössenek ki a vadregényes kanyarulatokban a kenuzók. Hogy mindezt miért? A túl sok túrázó zavarja a védett madarak költését, ráadásul egyes fajok például a földön építik meg fészküket, amelyet könnyen eltaposhat egy kiránduló.

Szóval a szabályok, korlátozások nem öncélúak, hanem azért hozzák őket a szakemberek, hogy fenntartsák az egyensúlyt. Hogy miközben jól érezzük magunkat a természetben, ne okozzunk maradandó károkat.

Tudom, ma mindenki amatőr természetvédelmi szakember, és pontosan tudja, hogy mit szabad és mit nem. A szabályokat pedig simán felülbírálja. De ne felejtsük el: attól, hogy például a digitális oktatás alatt tanultunk a saját gyerekünkkel, még nem lettünk pedagógusok. Ahogy fodrász sem lettem, amikor legutóbb sikerült egyenesen levágnom a kislányom haját.

De még Michelin-csillagos séf sem, amikor tűrhetően sikerült a tarja. Száz szónak is egy vége: szerintem jobban tesszük, ha hiszünk a szakembereknek. A nemzeti parkok munkatársai nem véletlenül hoznak meg bizonyos szabályokat, és kérnek bizonyos dolgokat. Rájuk hallgassunk inkább, ne az okoskodó társainkra! Ha így cselekszünk, akkor közösen tehetünk a természetünk megóvásáért, azért, hogy még sokáig tudjunk gyönyörködni az erdőkben, a rétekben, tavakban. Szeressük okosan a természetet! Is…