Schlaffer Ferencné két és fél évtizeden át foglalkozott tanulásban akadályozott gyerekekkel. A kozmutzás diákok szeretett Zsuzsa nénije a találkozásunkat szabadkozással kezdte:

– Annyi remek pedagógust ismerek, nem is értem, miért rám esett a választás. Én csak tettem a dolgom, azt, ami a szívemhez a legközelebb állt. 2015-ben mentem nyugdíjba, azóta, ha egy-egy ballagás alkalmával belépek egykori iskolámba, furcsa, melankolikus érzés fog el. 25 évig koptattam azokat a lépcsőket mindig tele tervekkel, feladatokkal, amelyek éltettek, amelyek mindig új és új kihívást adtak. A speciális nevelési igényű gyerekekkel való foglalkozás rengeteg örömöt adott, mert nagyon-nagyon sok szeretet kaptam és kapok egykori tanítványaimtól, csupán az egyéni kulcsot kellett megtalálni mindegyikükhöz.

Zsuzsa néni eredetileg óvodapedagógusnak készült mégpedig szeretett óvónője hatására: – Kaposvár mellett születtem, és ide jártam óvodába. Máig emlékszem Joli nénire: kedves arcára, barna kontyos hajára, a fehér köpenyében olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Csak ült közöttünk az udvaron, simogatta a hajunkat, és folyamatosan mesélt, dalolt.

A nyugdíjas pedagógus el is indult a megálmodott úton: 1975-ben diplomázott az óvóképző intézetben, majd elhelyezkedett a Pamutipari Óvodában. Élvezte a munkáját, közben megszületett a két gyermeke is. Ahogy teltek-múltak az évek, felfigyelt arra, hogy egyre több a magatartászavaros, hiperaktív gyerek. Szöget ütött a fejébe, hogy milyen pedagógiai módszerekkel lehetne nekik segíteni. Ezért helyezkedett el a kilencvenes évek elején a Petőfi téri iskolában, akkor azt gondolta: néhány évig marad, ám az ottani légkör, az egymást segítő remek kollégák, a gyerekek ragaszkodása nyugdíjazásáig ott tartotta.

– Ez a legjobb, ami velem történhetett – mesélte. – Csodálatos dolgokat élhettem meg a nehézségek ellenére. Akkoriban még kevesebb szó esett a drámapedagógia közösségformáló, személyiségfejlesztő hatásairól. Én mégis ehhez az eszközhöz nyúltam az akkori igazgatónő, dr. Magas Lászlóné felkérésére, amikor irodalmi klubnapközit, majd színjátszókört alakítottunk a gyerekeknek, akik nagyon szerették a próbákat és a fellépéseket. Sok-sok városi, megyei versenyen vettünk részt, számos díjat kaptunk, de a lényeg nem ez volt, hanem tanítványaim mosolya. A sajátos fejlődésű gyerekek nagyon erősen tudnak ragaszkodni, és nagyon hálásak, ha törődő figyelmet kapnak.