Lehet, csak véletlen, hogy az elmúlt napokban egyre többször kaptam fel a fejemet olyan szavakra és mondatokra, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak a sajtóban, a politikában, de akár csak az egymás közötti beszélgetésekben is. Szóval, lehet, hogy véletlen, de az sem elképzelhetetlen, hogy valóban egyre több a durva hang a közbeszédben.

Nézem az egyik beszélgetős show-műsort, amelyben mint egy „bemelegítésként” gyerekekkel beszélt meg egyáltalán nem gyerekeknek való témát az egyik felkapott műsorvezető. Már önmagában az is nagyon visszataszító volt számomra, hogy az egyébként aranyos és cserfes kislányokkal komoly témát próbál „megvitatni”, de ami igazán felháborított, az a stílusa volt. Olyan szavakat használt a „beszélgetés” közben, amelyek egyáltalán nem valóak egy tévéműsorba, különösen akkor nem, ha gyerekeknek mondja. Olyan természetességgel ejtette ki a száján, hogy „bunkó” és hogy „eszement baromság”, mintha babaruhákról váltottak volna szót. A legelszomorítóbb azonban, hogy annál a csatornánál – a jelek szerint – nincs egyetlen egy jó ízlésű ember sem, aki letiltaná az ilyen műsorokat, no meg hát, bizonyára elaludt a médiafelügyelet is…

Nem szeretném azonban a port csak egyetlen médiaszemélyiségen elverni. Van olyan újságíró, akinek írásaiban és beszédében szinte természetes létezési módnak tűnik a trágárság, a durvaság. Ugyancsak a közelmúltban egy rádióműsorban fenyegetett meg embereket, mondván „szanaszét kell verni a pofájukat”, mert szerinte akadályozták a parlament munkáját. Lehet, hogy így volt, nem tudom, de azt igen, hogy az ilyen hang megengedhetetlen a magyar médiában – legalábbis az én véleményem szerint.

A többi mondatát nem idézem, mert hiszem, hogy átlépné a Soproni Téma olvasóinak ingerküszöbét. Aki azt hihetné ezek után, hogy lám-lám milyenek az újságírók, annak van egy rossz hírem. Sajnos választott politikusaink között is akad olyan, aki méltatlan a közbizalomra. Szintén a napokban történt, hogy egy parlamenti képviselő fizikai erőszakkal fenyegetett meg egy államtitkárt, olyan szavakat használva, amelyek nemhogy a parlamentben vérlázítóak, de két ember között is elfogadhatatlanok.

Bizonyára Önök is számos példát tudnak felidézni, amelyek bizonyítják, mélyrepülésben van közbeszédünk. Ami igazán aggasztó: tudjuk a történelemből (és napjaink történéseiből is), hogy a szavakat gyakran tettek követik. Őszintén remélem, hogy idáig nem süllyedünk, s ezek (és más) kirívó példák talán észre térítik a józan többséget, és együtt gátat szabhatunk a közbeszéd további romlásának és következményeinek.