Húsok, krumplik, bab, répák úsztak a sűrű lében. Úgy érezte, ez több mint egy gulyásleves. Nemcsak a hozzávalókat főzte bele a szakács, hanem kicsit a saját lelkét is. Benne voltak a kétségei, a reményei, a vágyai. Meg a szeretete. Azt olvasta valahol, hogy csak az tud igazán jól főzni, aki boldog. Érdekes gondolat. És ki tud igazán jóízűen enni? Neki most ez kavargott a fejében. Mert ez is kétirányú folyamat – mint ahogy a kommunikáció is. Én írhatom napestig, ha Ön nem olvassa el. És ha elolvassa, de nem reagál rá, akkor az közlés marad. Ha viszont válaszol is, akkor már beszélgetés lehet.

De térjünk vissza a gulyáshoz! A szakács tehát megfőzte és elhozta. Most rajta volt a sor. Elsőre egyértelműnek tűnt a helyzet, pedig sok lehetősége volt. Megeheti. Elteheti a hűtőbe vagy a fagyasztóba, ezzel elnapolva a kérdést. Ki is dobhatja, akár dobozban. (Tudom, ezen most sokan megbotránkoznak, mert nekünk azt tanították, hogy ételt nem dobunk ki. De elméletileg ez is egy elképzelhető opció.)

Nem tudott sokáig a dobozhoz nyúlni. Elfogadni és eldobni sem bírta. Állt a pulton a műanyag. Órákig. Az elutasítás legjobb formája a halasztás? Van benne valami…

A szakács belefőzte mindenét, ő viszont attól tartott, hogy kevés, amivel fogadni tudja. Aztán erőt vett magán. Felbontotta a dobozt, megmelegítette a levest. Próbálta ugyanazzal a szeretettel enni, ahogy készült. Ízlett neki. De ugye, tudjuk, ez idáig még csak a közlés. Ahhoz, hogy párbeszéd alakuljon ki, reagálni kell a szakácsnak. Például így: köszönöm, finom volt!

Tekintse meg kvízünket!