A huszadik századi magyar történelem – és gyorsan hozzáteszem, a kelet-közép európai is, hiszen egymástól elválaszthatatlanok – már csak ilyen. Néhány nap különbséggel emlékezünk meg a zsidók gettóba zárásáról és a védhetetlen holokausztról, majd a né­­metség kitelepítéséről. Két borzalmas, embertelen cselekvéssorozat, amelynek következményei ki tudja, meddig érnek.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hazai németség kitelepítését az akkori magyar hatóságok is erőteljesen szorgalmazták, annak ellenére, hogy a szövetségesek erre nem köteleztek bennünket, bár állítólag nagy volt a szovjet (nem hivatalos) nyomás. Az alap­­koncepció az volt, hogy a német emberek felelősek a második világháborúért, aztán szerettek volna nemzetállamokat kialakítani.

Azonban az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a kitelepítettek vagyonára is számítottak, és persze kellett a hely a visszatelepített magyarságnak is. Itthon 1946. január 19-én kezdődtek meg a kitelepítések a budaörsi németek deportálásával. 1948-ig közel 200 ezer embert űztek el hazájából, vagyonuktól megfosztva. Sopronban április 27-től május 16-ig tartott a kitelepítés. Országszerte és így városunkból is azokat küldték marhavagonokba, akik az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották magukat. A soproni németség már évszázadok óta élt itt, a kutatások szerint a XIII. századtól. Nem számított az 1921-es népszavazáskor tanúsított hűsége sem. Krisch András történésztől tudjuk, hogy a város akkor 32 ezres lakosságának több mint 20 százalékát telepítették ki.

A felejthetetlen tragédiában némi „szerencse”, hogy a soproniakat Németország nyugati felébe szállították – többségüket Bad Wimpfenbe és környékére –, így az akkori NSZK-ban (Német Szövetségi Köztársaság) az első évek keservei után tisztes polgárai lehettek országuknak, bár a szívükön ejtett sebeket sohasem lehetett begyógyítani.

Sopron, ha nehezen is, de túlélte, hogy német és zsidó polgárait elűzték házaikból, de sokan vallják, hogy a borvidék máig sem heverte ki igazán, hogy a szőlők és a borospincék többnyire hozzá nem értő kezekbe kerültek. A város az idén április 23-án a bánfalvi evangélikus templomban emlékezett meg a németek kitelepítéséről. Jóvátenni nem tudjuk a jóvátehetetlent, de emlékezni, már csak a jövőnk érdekében is, kötelező.