Soproni Téma

Ingyenes közösségi hetilap  
Csilingelt

Jegyzet

Csilingelt

| Huszár Judit | Városi hírek

Ültem a váróban. A kezemben szorongattam a vizsgálati papírt, rajta a sorszám. 11027.

Még most is emlékszem, hogy ez volt. De akkor percenként többször rápillantottam, hogy ha felvillan a kijelzőn, akkor biztosan felismerjem. 11027. Amikor egy szám lesz az emberből.

Szóval ültem, kezemben a papírral. Nem volt okom a félelemre, hiszen egy egyszerű laborvizsgálatra érkeztem. Éves kontrollra – mondjuk öt év után…

Ültem, és a kényszerű pillantgatások között egy hangra lettem figyelmes. Egymásnak háttal vannak fordítva a széksorok, a nő mögöttem ült. Csilingelt a hangja. Az a női hang volt, amitől jó kedve lesz az embernek. Tudják, az a kedves, optimista, melegséget sugárzó. Amit ha hallunk, akkor elmosolyodunk. Kényszeresen figyelem a beszédhangokat (is), elkezdtem magamban elemezni. De közben belefeledkeztem abba is, hogy mit mond. Igen, bevallom, kihallgattam. Arról beszélt a csilingelő hangján, hogy egy biztosítótól hívták a minap, és telefonon rá akarták beszélni, hogy életbiztosítást kössön. Ő megköszönte a hívónak a megkeresését, és azt válaszolta, hogy rákos beteg, így valószínűleg nem ő lesz az ideális partner. Az üzletkötő (elmondása szerint) zavarba jött, minden jót kívánt, és letette. Nevetett, hogyha ezt korábban tudta volna, akkor már a betegsége előtt is így szabadult volna meg az agresszív telemarketingesektől.

Döbbenten ültem. A hangja még mindig csilingelt, mosolyogva mesélte a történetét. És a mellette ülő férfi (mint később rájöttem, az édesapja) ugyanilyen kedvesen reagált. Nem tudtam megállni, többször hátranéztem, akartam látni az arcát. Szép szemei voltak. Barnák. Mélységgel, magassággal. Élettel.

Aztán megjelent a 11027 a kijelzőn. Felismertem, és bementem. A vérvétel előtt megkérdezték, hogy hívnak. Gondoltam, a sorszám egy pillanatra nevet kap. Nem néztem a tűre, jobb nem látni, ahogy az ember bőre alá hatol. A fiolák megteltek a mélyvörös vérrel. Az első, a második, a harmadik is.

Amikor kiléptem a rendelőből, a nő még mindig ott ült. Kedvesen nézett az apjára, folytatták a beszélgetést. Én pedig csak bámultam őket. Gondolkodtam, hogy odalépjek-e, elmondjam-e, hogy gyönyörű a hangja. Meg hogy megrendített, hogy egy ilyen fiatal, szép szemű nőről megtudtam, hogy milyen súlyos beteg. Persze nem tettem meg. Nem mertem, és nem is lettek volna szavaim.

A bal kezem még be van ragasztva. Levehetném már a vattapamacsot, de még kicsit hagyom. Emlékeztet még a reggelre. Arra, hogy én vagyok a 11027. És a csilingelő hangra…

Kapcsolódó cikkek