A szokásos körömön futottam, a szokásosnál nagyobb mosollyal az arcomon. A barátaim már halálosan unják a futásról szóló beszámolóimat, mert valószínűleg évek óta ismétlem magamat. Szabadságot ad, tágítja a komfortzónát, szép tájakra visz és tanulságos belső utakra. Sorokon keresztül tudnám még írni az érveket… Ezen a szerdán az átlagosnál jobban ment a futás, úgy éreztem, szinte suhanok. A Jerevánra értem, a tó mellett haladtam el, aztán a bicikliúton a legdíszesebb előkerteknél, majd átszeltem a parkolón. Itt láttam meg a gyerekeket. Egy színes labdával játszottak. Ahogy mondani szoktuk: a kicsi és a pici. Mindketten szőkék voltak, maximum óvodáskorúak. Lelkesen gurították, rúgták egymásnak a lasztit a járdán. Az apukájuk pedig a ház előtt parkoló autójának csomagtartójából pakolt ki. Innentől vált még filmszerűbbé a jelent. Mintha hangosodott volna a zene a fülhallgatómban, és mintha egy pillanatra a napot is eltakarták volna a felhők: a labda kigurult az útra. Az útra, ahol egy autó közeledett. Ismerik azt az érzést, amikor másodpercek töredéke alatt észlelnek tucatnyi dolgot, és legalább ennyi gondolat száguld át az agyukon? Nos, ilyen másodperce(ke)t éltem át. Észleltem, hogy az apuka semmit nem lát a jelentből, és derékig bent van a csomagtartóban, tehát esélye sincs közbeavatkozni. Gyorsítottam, hogy tudjak ugrani, a fülhallgatót pedig vettem ki a fülemből, hogy halljam majd a saját kiáltásom erejét. De szerencsére nem volt szükség az óvintézkedésekre. A gyerekek ugyan tettek egy lépést a labda irányába, de még a járda szélén megálltak. Fegyelmezetten, feszesen. Az autós pedig – legnagyobb meglepetésemre – nem hajtott tovább, nem ment át a labdán, hanem óvatosan ő is megállt. Kiszállt a kocsiból, megfogta a színes labdát, és a visszagurította a gyerekeknek, majd visszaült a kormány mögé és integetve elment. Megnyugodtam. Talán még egy pillanatra meg is álltam lihegve, majd letöröltem pár verejtékcseppet a homlokomról. Aztán pedig mosolyogtam. Még szélesebben, mint addig. Mert jó érzés volt látni, hogy vannak köztünk figyelmes emberek. És hogy nem veszett el véglegesen a türelem. A gyerekek is mosolyogtak, illetve a közben a csomagtartóból felegyenesedő apuka is köszönte a kedves gesztust. A gesztust, amely nem került semmibe, de szebbé tette két kisgyermek délutánját. Meg szebbé egy nyitott szemű futó útját. Köszönöm én is a sofőrnek, és csak remélni tudom, hogy sokan követik, követjük a példáját…

Tekintse meg kvízünket!