Ágoston Gizella édesanya, nő, a Családok Átmeneti Otthonának családgondozója, hivatásos sorstárssegítő, Páratlan Szülő díjazott. 17 és 11 éves lányát reggel iskolába viszi, délután értük megy, programokat szervez nekik: lehetne olyan is, mint bármelyikünk. Az ő élete mégis más: nagyobbik gyermeke, Amália 13-as kromoszómarendellenességgel, részleges Patau-szindrómával jött a világra, ez a kórkép az élettel általában nem összeegyeztethető.

– Milyen prognózist kapott születésekor Amália?

– Az orvosok nem jósoltak neki többet 2–3 évnél, volt, aki azt mondta, nem fog ülni, állni, járni, de a hétköznapok mást mutattak, én azt láttam, többre képes. Ma már járókerettel közlekedik. A nyáron 18 éves lesz, ez önmagában egy csoda. Kérdezek tőle, és a sajátságos nyelvén válaszol, énekel, német hangoskönyvet hallgat, velem sír, ha rossz a kedvem, imádja a koncerteket. Egy mentálisan súlyosan sérült gyereknek elméletben semmit sem kéne tudnia, de én hiszem, a diagnózis soha nem egy prognózis.

– Hogyan változtatta meg az életedet?

– Amál a legnagyobb tanítóm. Elkezdtem az apró dolgokat megbecsülni, a jelenben élni, nem sírok azon, amink nincs. Megtanította, hogy higgyek az életben, de leginkább benne, és hogy a szeretetnek csodatévő ereje van. Nincs lehetetlen! Egy kilátóba is felmegyünk vele.

– Honnan jön az erőd a mindennapokhoz?

– Mindig ilyen lelkialkat voltam, de a válásom tett igazán erőssé. A változás nem jár fájdalom nélkül. Általa megtanultam még jobban megismerni, szeretni és elfogadni magamat. A gyerekek is akkor lesznek kiegyensúlyozottak, ha én az vagyok. Emellett óriási családi összefogás van mögöttem.

– Mindig is szerettél volna második gyereket?

– Igen. Világéletemben anya akartam lenni, nem csak egy sérült gyereké, viszont rettegtem a második terhességtől. Aztán megérkezett hozzánk Elizabet, egészségesen. Ő egy kis művésznő: színházban játszik, táncol, alkot, Amál a legnagyobb rajongója. Az élet szeretetére próbálom őket nevelni, az visz előre.

– Ahogy éltek, példa lehet másoknak is. Mi a missziód?

– Vallom, hogy láttatni és hallatni kell magunkat. Próbálom a krízisben lévő családoknak megmutatni azt, hogy át kell értékelni a dolgokat, előretekinteni, cselekedni. Igenis legyenek álmaink, amikért küzdhetünk, hiszen két dolog van, amit tehetünk: feladjuk vagy kihozzuk a mindennapokból a lehető legjobbat. És ha abból a sok gyerekből, akiknek érzékenyítő előadásokon elmondtam, vagy a jövőben elmondom, hogyan élek, csak egyetlenegy olyan szülő lesz, aki a gyerekét nem veszi ki a homokozóból egy sérült mellől, hanem hagyja együtt játszani a kettőt, akkor már elértem a célomat.