Soproni Téma

Ingyenes közösségi hetilap  
A legfontosabb a család
Dr. Árvay Györgyné a hűség napon vette át a díszpolgári címet, a hagyományoknak megfelelően ő tartotta az ünnepi beszédet a Hűségzászlónál Fotó: Griechisch Tamás

Tisztességgel, hittel teszi a dolgát a város díszpolgára

A legfontosabb a család

| Köves Andrea | Városi hírek

A város legrangosabb kitüntetését, a Sopron Város Díszpolgára címet dr. Árvay Györgyné vehette át a hűség napi ünnepségen.

A Nagycsaládosok Országos Egyesülete Soproni Tagegyesületének alapító tagja hét gyermeket nevelt fel, jelenleg tizennégy unokájával foglalkozik, és mellette a Soproni Gyógyközpont központi laboratóriumának vegyésze. A kitüntetett családias hangulatú polgári lakásában fogadott.

– Gratulálok a kitüntetéshez! Mennyire lepődött meg azon, hogy immáron Sopron Város Díszpolgári címét viselheti?

– Őszintén szólva, amikor egy ismerősöm felhívott telefonon, a hírekből értesült, hogy a közgyűlés választása rám esett, azt hittem, viccelődik. A menyem és a fiam tudott a felterjesztésről, de titokban tartották. Nagyon nagy megtiszteltetés, de úgy érzem: egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok, aki teszi a dolgát tisztességgel és felelősséggel.

– Azt hiszem, hét gyereket felnevelni nem is lehet másképp. Gondolom, az Árvay családban mindig történt valami.

– Az biztos, hogy nálunk mindig a jókedv uralkodott, a sok-sok hancúrozástól volt hangos a lakásunk. Mind a ketten nagycsaládból származunk a férjemmel, még össze sem házasodtunk, de mindketten úgy gondoltuk: ha úgy adódik, akkor akár tíz gyereket is szívesen nevelnénk. Egymás után érkezett is szép sorban a három fiú és a két lány, aztán jött egy hosszabb szünet, és úgy született a két kisebb lányom. Így a legkisebb és a legnagyobb között tizenkilenc év korkülönbség van. Büszke vagyok arra, hogy ma már mindegyikük diplomás.

– A gyermekeiben meglévő ambíciót, tudásszomjat a családi minta alakította ki?

– A férjemmel együtt azt mondtuk a gyerekeinknek: mindenki olyan szakmát választhat magának, amilyent csak akar, de az érettségit mindegyikük tegye le. Arra neveltük őket, hogy nem nekünk, nem a tanároknak tanulnak, hanem csakis saját maguknak, és amit egyszer megtanultak, azt tőlük senki nem veheti el. Soha sem szidtuk meg azért egyiket sem, ha esetleg rossz jegyet hozott haza. Mivel nem dúskáltunk az anyagiakban, olyan szórakozási lehetőségeket kerestünk, ami nem kerül pénzbe. Rengeteget jártunk kirándulni, valamelyik gyerek zsebében ott volt a gomba- és növényhatározó, így fedeztük fel az erdő kincseit. Ami számunkra nagyon fontos volt, hogy tanuljanak zenét, játszanak valamilyen hangszeren, mert a zene szeretete rengeteget ad az embernek akkor is, ha nem is az lesz a hivatása.

 – A gyerekek nevelése és a vegyészi hivatás mellett hogyan fért bele az életükbe, hogy a Nagycsaládosok Országos Egyesülete Soproni Tagegyesületének megalakításában férjével együtt aktívan részt vegyenek?

– 1988-ban történt mindez. Akkoriban ha végigmentem a gyerekeimmel az utcán, sokan csodabogárnak néztek bennünket, ezzel sok más nagycsaládos is így volt. Úgy gondoltuk: létre kell hozni egy közösséget, ami a családi értékeket a többiek elé tárja. A férjem 1991-ig, a haláláig vezette az egyesületet. Összefogtunk a családokkal, és az alapvető élelmiszereket közvetlenül a gyártótól kedvezményes áron, nagy tételben Sopronba hoztuk és raktároztuk. Rengeteget spóroltak ezzel a soproni nagycsaládosok. Önismereti előadássorozatot indítottunk középiskolásoknak pályázati pénzből. Ingyenes nyelvtanfolyamokat, kézműves foglalkozásokat, kirándulásokat szerveztünk. Én 1998-tól 12 éven át álltam az egyesület élén: sorra írtuk a pályázatokat, szerveztük az emlékezetes nyári táborokat, kulturális programokat, és a tagok gyermekei számára a kedvezményes úszásoktatást, gyógyúszást.

– Az egyesület vezetésével a férje küldetése, emléke előtt is tisztelgett, aki akkor hunyt el, amikor a legkisebb lányával várandós volt. Amikor átvette a díszpolgári címet, akkor lélekben ott volt Önnel?

– Természetesen. Úgy gondolom, ezt a kitüntetést „mi” kaptuk a férjemmel és a gyerekekkel közösen. Nekem sokat segített a férjem halála után, hogy úgy éreztem, és érzem mind a mai napig: Ő velünk van.

Kapcsolódó cikkek