Elnéztem a hétvégén a munkát ünneplő tömegek önfeledt szórakozását, aztán hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit ünneplünk ilyenkor igazán. Nem, nem felejtettem el a hivatalos magyarázatot, a munkások által elért gazdasági és szociális eredményekre való megemlékezést, a chicagói munkások 1886. május elsején meghirdetett többnapos, de végül véres eseményekbe torkolt tüntetését a 8 órás munkaidőért.

És azt sem felejtem el, amikor kötelező volt jelszavakkal festett táblákkal masírozni a dísztribün előtt, miközben még mindig „cincogott a zsebükben a munkabér”. Ezek az idők elmúltak, de maradt egyfajta nosztalgia május 1. után. No, nem a felvonulást hiányolják ma már (bár annak is megvolt a maga sörös és virslis romantikája), sokkal inkább talán az összefogást, az egymással való kötetlen találkozást, a szórakozást. Azt sem feledtem, amikor a munka ünnepét kommunista ünnepnek titulálták, s megpróbálták háttérbe szorítani. Május elseje az egész világon ünnep, igaz van, ahol nem ezen a napon tartják.

De nem is az a fontos, hogy mikor, hanem az, hogy egy munkára épülő társadalomban nem csupán azok fontosak, akik pénzüket, tehetségüket kockáztatják vállalkozásaikban, hanem azok is, akik megvalósítják az elképzeléseket. A rendszerváltoztatás egyik legnagyobb bűne, hogy a gazdaság átalakítása csak másodlagos szempont volt. Az eredményt ismerjük, spontán privatizáció, elkótyavetyélt nemzeti vagyon, munkanélküliek százezrei, adósságcsapda, sokaknak a megélhetést sem biztosító munkabér. Innen indultunk. Már sohasem tudjuk meg, hogy miképp alakult volna az életünk, ha másképp történnek a dolgok, s nemcsak a hatalom megszerzése, hanem az emberek is fontosak lettek volna, s a későbbiekben is kevesebb hibát vétenek az ország vezetői.

Több mint két évtizednek kellett eltelni, mire újból emelkedett a munkahelyek száma, nőttek a keresetek, csökkent az infláció, és úgy érezhetjük végre, gyökeres változás korát éljük, aminek a nyertesei mindannyian lehetünk. Igen, tudom – mert vannak ismerőseim, barátaim az ország különböző részein –, hogy nem mindenhol részesülnek egyformán a gazdasági növekedés hasznából, és azok sem lehetnek felhőtlenül boldogok, akiknek emelkedett, emelkedik a jövedelme. De ne feledjük, iszonyú lemaradást kell behoznunk!

Ami nekünk nagy lépésnek tűnik, az összehasonlítva más országokéval csupán egy arasznyi. Mégis megyünk előre, és ahogy a gazdaság teljesítménye engedi, mindannyian gyarapodunk egy kicsit. S ez nem egy szubjektív érzés, minden adat ezt igazolja, s immár elismerik külföldön is. Nos, az idei május elsejei ünneplésben talán – a szórakozás és emlékezés mellett – mindez ott volt a háttérben, s az a jövő, amelynek egyre jobban kinyílnak ablakai.