– Édesapám, Házi Jenő felmenői eredetileg Székesfehérvár környékén éltek, a törökök elől onnan menekült a család egy csallóközi kis faluba – kezdte a történetet Törökné Házi Mária. – Édesapám Vásárúton született, az elemi népiskolát követően a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. Nagyon szerény körülmények között éltek, a nagymama ezért azt szerette volna, ha apám a papi pályát választja, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy tanulmányait a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen folytassa, diplomáját is itt szerezte meg, majd az ő életébe is beleszólt a háború. Több alkalommal is súlyosan megsebesült, másodszor a császári és királyi 82. székely hadosztály katonájaként az Ojtozi-szorosban. 1918. szeptember 14-én szerelt le mint tartalékos főhadnagy, három nappal később pedig már el is foglalta hivatalát Sopronban. Több mint harminc évig volt a város nagyra becsült főlevéltárosa, büki származású édesanyámat, Lovranits Gabriellát is itt ismerte meg. Itt születtünk mi, gyerekek is, mind az öten, három lány és két fiú, így lettünk mi is lokálpatrióta soproniak, azzal együtt, hogy én már idestova hatvan éve Bécsben élek.
Mária kalandregénybe illő körülmények között, két kisgyerekével együtt, az akkor már Ausztriában élő férje segítségével, az aknazáron keresztül hagyta el az országot.
– Mindennek az volt az előzménye, hogy férjem négy évi hadifogság után került haza. Épületgépész-mérnökként a Soproni Tervezőirodában dolgozott, majd onnan politikai okokból elbocsátották. A rendőrség ezt követően folyamatosan molesztálta, majd internálták. Mindezek után ő, aki soha nem akarta elhagyni a hazáját, 1959-ben emigrált, majd néhány hónappal később visszajött értünk is. Azt a májusi éjszakát soha nem fogom elfelejteni, amikor a sötét erdőben a két kisgyerekkel közelítettünk az aknazárhoz, majd azon a férjem által készített zseniális szerkezet segítségével szerencsésen átjutottunk. De még ott volt a drótkerítés, a „vasfüggöny”, amin Sándor nyílást vágott, azon előbb ő bújt át, majd átsegítette a két gyereket és a végén én is átértem a szabad világba. Rövid tengerentúli kitérőt leszámítva azóta Bécsben élek, bár az utóbbi időben Katalin lányommal sokat vagyok Sopronban, vásároltunk itt is egy házat. Úgy szoktam mondani: hazajövök, hisz ezer és egy szál köt szülővárosomhoz, kezdve Munczy Lenke zeneóráitól az orsolyita iskolán át a Szent Imre Kollégiumban rendezett tánciskolai estekig, na és persze a kirándulások, például az Ojtozi-fasorba, ahol édesapa a háborúról mesélt. Igen, Sopron nem ereszt el...
Családi háttér: 1928-ban született Sopronban. Édesapja, vitéz Házi Jenő Sopron főlevéltárosa volt, édesanyja pedig a háztartást vezette, nevelte a gyerekeket – ahogy később ő maga is. Férje Ludovikát végzett, hivatásos katonatiszt volt, majd később épületgépész-tervezőként dolgozott. Minden gyermekük egyetemet végzett, Béla gépészmérnök, Katalin tanár, Zsuzsa gyógyszerész, Júlia pedig közgazdász.
