– Professzor úr! Kezdjük az elején: hogyan és miért lett egy évszázados múltra visszatekintő, tősgyökeres soproni család egyik leszármazottja orvos, akinek a felmenői között szesz- és ecetgyáros éppen úgy megtalálható, mint császári és királyi katonatiszt, vagy éppen jogász, pedagógus és pénzügyi szakember, de orvos egy sem?

– A fiam szokott azzal tréfálkozni, hogy mit akarsz te mondani nekem, negyedik generációs orvosnak, aki e tekintetben első vagy a családban. A feleségem felmenői ugyanis generációkra visszamenőleg orvosok. Egyébként szíve szerint már az édesapám is ezt a hivatást választotta volna, de éppen a szülők és a nagyszülők „priuszos” múltja miatt nem felvételizhetett az orvosira. De később így is három diplomát szerzett... Már középiskolás koromban, a Széchenyi-gimnáziumban, ahol Krasznai Ferenc, a Mester volt az osztályfőnököm, tudtam, hogy orvos szeretnék lenni. Mivel első nekifutásra nem vettek föl, egy évig műtőssegédként dolgoztam a soproni kórházban. Emlékezetes számomra, hogy Metzl János főorvos úr nyugdíjba vonulása előtti utolsó műtétjén én kötöttem be a maszkját. Ez alatt az egy év alatt dőlt el véglegesen, hogy én orvos, ezen belül is sebész leszek.

– Hosszú ideig volt a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának az igazgatója, egyúttal az egyetem rektorhelyettese, járja a világot, előadásokat tart, az Európai Vesetranszplantációs Társaság elnöke, nem utolsósorban pedig Linzben, a Krankenhaus der Elisabe­thinenben a transzplantációs program vezetője. Hogy jut idő e mellett még könyv írására is, hisz a sorban ez már a harmadik?

– A szerencsésebb emberek, és én ezek közé tartozom, a hobbijukat végzik munkaként, vagy a munkájukat hobbiként, így a két terület átmosódik egymásba. A szabadidőmben is szeretek a szakmámmal, ebben az esetben szakmatörténettel foglalkozni. A most bemutatott, általam szerkesztett könyvben a szerv­átültetés úttörőinek állítunk emléket, azoknak a rendkívüli sebészeknek, akik kitaposták előttünk az utat, hogy számunkra már rutinbeavatkozássá válhasson a vesetranszplantáció.

– Jut idő azért a sportra is? Hisz Krasznai Ferenc egykori tanítványaként ön kiváló kosárlabda-játékos is volt, 1982-ben az országos középiskolás bajnokságon bronzérmesek lettek.

– Sajnos annyi nem, mint amennyit szeretnék, de azért kerékpárral járok a kilenc kilométerre lévő munkahelyemre, ha lehetőségem van, szívesen úszom és kajakozom, egyszóval minden alkalmat megragadok arra, hogy jó kondícióban tartsam magam, hogy megterhelő szituációkban is a helyzet ura maradhassak úgy fizikailag, mint mentálisan. Erre éppen a sport tanított meg.