– A kor igényeinek megfelelően mesterségünk annak idején, a 19. században több szakma egyesítéséből jött létre – mesélte Wanhall István bőrdíszműves mester, akinek műhelye az egyik belvárosi palota földszintjén található. – Sajnos ez az egykoron virágzó szakma ma kihalófélben van, egyre kevesebben műveljük, Sopronban például én vagyok az egyetlen. Elsősorban javítással foglalkozom, azért mert erre van igény, hisz sokan szeretnék meglévő, számukra kedves tárgyaikat még továbbra is használni. Úgy szoktam fogalmazni, hogy mindenféle bőrterméket megjavítok, amihez tű, cérna vagy valami más szükségeltetik. Ez a valami más az én szaktudásom.
– Pichler nagyapa szűcsmester volt, sajnos a műhelyét annak idején államosították – folytatta Wanhall István. – Másik nagyapám hídépítéssel foglalkozott. Édesanyám művészi pályára szeretett volna állítani, amihez talán lett volna tehetségem, de a varázsszót, hogy legyek bőrdíszműves, a nagynéném mondta ki. Fogalmam sem volt róla, hogy mire mondok igent, de nem bántam meg, hisz az alkotás öröme mellett a művészi hajlamaimat is kiélhetem.
Mindezek alátámasztására sorolni kezdte azokat a nem mindennapi megrendeléseit, melyekkel az utóbbi időben megkeresték: ő készítette Donizetti: Szerelmi bájital című romantikus komédiájának szentmargitbányai bemutatójához a fegyverek korhű tartószíjait, de repülőgépek felújítását végző cégek megrendelésére készített már speciális üléseket és egyedi mentőtáskákat is.
– Ezek a munkák jelentik az igazi örömet, hisz a javítás sokszor lélekölő, hálátlan feladat, leginkább csak az a része tesz boldoggá, amikor látom a kuncsaft megelégedett arcát.
Wanhall István feleségével együtt öt éve él Sopronban, de amint mondja, mindig vonzódott ehhez a városhoz, hisz a nyolcvanas évek óta rendszeresen itt töltötték a szabadságuk egy részét. – Már évtizedekkel ezelőtt terveztük az ide költözést, de a gyerekek tanulmányai ezt mindig fölülírták. Így aztán amikor ők kirepültek a családi fészekből, mi döntöttünk: irány Sopron. Az pedig, hogy a középkori városmagban lakhatunk és még ráadásul a műhelyem is itt van, külön öröm számomra – ez amolyan ráadás, amiért hálás vagyok a sorsnak.
