– Kisfaludi származású vagyok, innen hoztam mindazt, ami megalapozta az életemet – kezdte a pedagógus élethivatására való visszatekintést dr. Szalai Dénes. – Édesapámnak saját péksége volt a faluban, ami nagyon jól működött egészen a háborúig, majd jött a jegyrendszer, 1952-ben pedig az államosítás. A faluban egyházi iskolába jártam, ami osztatlan rendszerű volt, tehát együtt tanult elsőtől negyedikig a négy évfolyam, ami praktikusan azt jelentette, hogy minden év tananyagát négyszer hallottam a nagyszerű Németh Antal kántortanítótól. Az államosítást követően Mihályiban fejeztem be az általános iskolát, ezt követően kerültem a Városba, Sopronba, és lettem berzsenyista diák. Felnéztem kitűnő tanáraimra, Tóth Ferenc volt az osztályfőnököm, az iskola igazgatója pedig az a kiváló ember és nagyszerű pedagógus Peéry Rezső volt, aki miután mi 1956-ban leérettségiztünk, a forradalmi tanács elnökhelyettese lett, majd novemberben, félve a megtorlásoktól, elhagyta az országot, és Stuttgartban telepedett le. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán a felvételi vizsgámon Szabad György, az Országgyűlés későbbi elnöke Bartók Béláról kérdezett, majd a kiegyezésről szóló tételemet már el sem kellett mondanom, felvettek. 1961-ben kaptam kézhez magyar–történelem szakos tanári diplomámat, majd a Széchenyi-gimnáziumban kezdtem pedagógusi pályámat, ahol több mint másfél évtizedet töltöttem felejthetetlen tanítványok között. 1978-tól a Soproni Óvónőképző Intézetben tanítottam, onnan is mentem nyugdíjba, ahol akkor már Enikő lányom is tanult. Életemet, oktatói pályámat József Attila két sora foglalja össze a legjobban: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”.
– Valójában duplán is „alma” vagyok, aki nem esett messze a fáitól, hisz édesanyám is pedagógus, matematika–fizika szakos tanár volt – vette át a szót édesapjától dr. Pásztor Enikő, a Soproni Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Karának adjunktusa. – Amikor a szüleim hazajöttek az iskolából, otthon is folytatták a munkájukat, mert nálunk gyakran megfordultak a tanítványaik. Nem magánórákat adtak, hanem igazi szellemi műhely volt nálunk. Sokszor hajnalig tartó beszélgetések során készítették fel őket a különböző versenyekre, de még magánjellegű ügyekben is tőlük kértek tanácsot, úgyhogy én már gyerekként is azt láttam, mennyire rajongtak szüleimért a diákjaik. Elvégeztem az óvónőképző főiskolát, majd szereztem egy közgazdász diplomát, dolgoztam az egyik helyi rádiónál, és amikor a második gyerekem is megszületett, akkor erősödött föl bennem a gondolat, hogy nekem is a pedagógus pálya lenne az igazi élethivatás. Elvégeztem a pedagógiatanár-szakot, az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolában tudományos fokozatot szereztem, ma pedig ugyanott tanítok, ahol egykor az édesapám, aki számomra a példakép.
