– Beszédes nevű kis faluban, Farádon születtem – mondta el lapunknak Szabóné Szücs Vilma. – Szülőfalum neve a Rábaköz északi, a Hanság mocsaraival határos helyzetére utal, itt volt ugyanis a földművelésre alkalmas vidék vége, vagyis a fara, amitől északra már a mocsárvilág következett. Édesapám a község egyik köztiszteletben álló embere volt, évekig evangélikus gyülekezetünk gondnokaként tevékenykedett, édesanyám pedig szelíd, szeretetet sugárzó lényével a háztartást vezette és fogta össze a családunkat. Hatan voltunk testvérek, közöttük én, a sok-sok szeretetet kapott legkisebb. Az általános iskolát kitűnő eredménnyel végeztem el Farádon, ahol a tanáraim biztos alapokkal indítottak el a középiskolába, a Soproni Állami Tanítóképzőbe, mely a maga nemében akkoriban az ország egyik legjobb tanintézménye volt.

Szabóné Szücs Vilma közeli rokonságában több pedagógus is volt, egyikük Dickens műveit fordította magyarra, így volt előtte családi példa a pedagógus pályát illetően.

– Fantasztikus tanáraink voltak a tanítónőképzőben, nehezemre esik kiemelni közülük bárkit is, de ha mégis teszem, akkor az feltétlen az osztályfőnökünk, dr. Urbán Ernőné, Eszti néni. Kémiát és biológiát tanított az osztályunkban. Nagy műveltségét, hivatásszeretetét hamar felismertük. Tudta, hogy szép, de nehéz pálya várományosai leszünk, s ahhoz, hogy tudást közvetítsünk, nekünk is igényes tudást kell szereznünk.

A jeles érettségit követően a gyakorlóévet Csornán töltötte a tanárnő, majd a képesítő vizsgát osztálytársaihoz hasonlóan ő is Győrben tette le. A csornai éveket követően visszatért oktatni a szülőfalujába. Ekkor végezte el a főiskolán a földrajz–testnevelés szakot, majd később szakfelügyelője kérésére biológiát is oktatott.

– 1966-ban kötöttünk házasságot, férjem Sopron város és a járás tűzoltóparancsnoka volt, én pedig a brennbergi iskolában tanítottam – folytatta Szabóné Szücs Vilma. – Szép emlékek kötnek ehhez a gyönyörű környezetben lévő iskolához, ahonnan néhány év után a Ferenczy János utcában lévő, egykori Kellner Sándor Általános Iskolába kerültem. Itt is szeretetteljes, baráti légkör fogadott.

A tanárnőre szeretettel és hálával emlékeznek a tanítványai, egyikük így fogalmazott: „Soha nem láttunk haragot a szemében. Én is azért lettem földrajz–biológia szakos tanár, mert Vilma néni megszerettette velem ezeket a tantárgyakat!”.

– Szeretném hinni, hogy útravalóul valamit én is adhattam a tanítványaimnak. Reményik Sándort idézve, hogy voltam-e: „Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás”? – nem tudom, hiszem és remélem, hogy igen. Bár a kérdésre a legjobb választ maga a költő adja meg: a kalász nem az én érdemem…